A ​sötétség hercege ~ Maiden Lane 6.

Már szinte el is felejtettem, hogy mennyire imádtam régebben Elizabeth Hoyt könyveit olvasgatni, szerintem nagyszerű történelmi romantikus regényeket ír. Julia Quinn mellett ő a másik nagy kedvencem ebben a műfajban, és a Sötétség hercege egy igazán jól sikerült darabja, mellyel bizony ismét sikerült elbűvölnie.

Történetünk főhőse, Maximus Batten, húsz évvel ezelőtt szemtanúja volt szülei brutális meggyilkolásának. Az akkor tizennégy éves fiú azóta már felnőtt, és Wakefield hercegeként olyan tekintélyt parancsoló személyiség vált belőle, aki nappal a politikai élet fontos szereplője, míg éjszaka álruhát öltve St. Giles utcáit járva a bűn ellen harcol, és abban reménykedik, hogy egy nap bosszút állhat szülei gyilkosán.

Artemis Greavesel a sors finoman szólva is cefetül kibabrált. Lecsúszott nemesi családból származó társalkodónőként úrhölgyek kiszolgálása, támogatása és segítése a feladata, tehát férjre, vagyonra, urambocsá boldog jövőre egyáltalán nem számíthat. Ráadásul a testvérét egy örült gyilkosnak tartják, de ő biztosan tudja, hogy a bátyja a légynek sem tudna ártani, ezért mindent megtesz, hogy kiszabadítsa őt a börtönből. Egyik éjjel az unokatestvérét kísérve, egy ostoba fogadás miatt a sötét utcákon bóklászva rablók támadják meg őket, ám a St. Giles-i kísértet hamar a segítségükre siet, mely nagy hatást gyakorol Artemisre. És természetesen ő sem hagyja hidegen a megmentőjét, amikor kést rántva kész lett volna harcba szállni a támadóival.  

Atremis okos nő volt, így nem sok idő kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, ki is rejtőzik a hírhedt kísértet álarca mögött. És amikor mindez megtörténik merész lépésre szánja el magát; megzsarolja Maximust, hogy csak akkor nem árulja el a titkát, ha minden befolyását latba vetve kiszabadítja szeretett ikertestvérét a börtönből.


Élvezettel követtem nyomon a szereplők sorsát, akik amellett, hogy mindketten elég összetett személyiségek voltak, gyermekkorukból rájuk maradt mély lelki sérüléseket is hordoztak magukban. Maximus komor, zárkózott arca egy sebzett, de érző szívű férfit takart, akit a szülei gyilkosa iránt érzett elvakult bosszúvágyából csak egy olyan kitartó és makacs nőszemély tudott kizökkenteni, mint amilyen Artemis volt.
Mert Artemis bizony nem mondható mindennapi jelenségnek; meglehetősen talpraesett és roppant bátor nő volt, egy olyan kivételes nőszemély, aki tudja, hogy mit akar és nem fél változtatni a sorsán, ráadásul megvan a magához való esze is. Mely tulajdonságával határozottan kiemelkedik e műfaj hősnői közül, és többek között ezért is szeretem annyira az írónő könyveit. Meg azért is, mert nagy figyelmet fordít a kor hiteles ábrázolására, (amely ez esetben az 1740-es évek voltak – ojjé, a főhősünk még rizsporos parókát hordott), a társadalmi miliőre, pironkodva mondom, de a vérpezsdítő erotikus jelenetekre is, a gördülékeny stílusról és a komolyabb hangvitelről - mely miatt számomra sokkal hihetőbbé és hitelesebbé válnak a történetei -, már nem is beszélve.

Na de visszatérve a történethez rendkívül tetszett, hogy Maximus, mint egy korabeli Batman testesítette meg az igazságosztót London egyik legrosszabb nyomornegyedében. Természetesen minden adott volt hozzá, hogy azzá váljon: a szülők erőszakos halála   a gyilkos iránt érzett mérhetetlen bosszúvágy megfelelő társadalmi háttér alagútrendszer a kastély alatt egy hű és a végletekig elkötelezett inas a szülők halála miatt érzett bűntudat és bánat végül pedig az elengedhetetlen egyéni álruha ... és én ezt mind imádtam és roppant élveztem - ha valamit kihagytam, nyugodtam szóljatok.

Ráadásul a szereplők egymásra találásának bemutatásával is remek munkát végzett az írónő, ami pont annyira volt érzelmes, buja szenvedéllyel, izgalmas rejtéllyel és kalanddal tarkított, mint amennyire lennie kellett. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az istennős becéző szavak tőlem aztán nyugodtan kimaradhattak volna a történetből. 

A mellékszereplők tekintetében Artemis megkínzott ikertestvére, Apolló, és Maximus félig vak húga, Phoebe vált számomra igazán szimpatikussá, mely miatt az ő történetükre roppant kíváncsi vagyok. Azonban jó ha tudjátok, hogy  A sötétség hercege a Maiden Lane sorozat immár hatodik része, melynek előzmény regényeihez eddig még nem volt szerencsém. Ám úgy vélem, hogy a sorozat valamennyi kötete - a hatodik legalábbis mindenképp - önálló történetként is megállja a helyét, úgyhogy a műfaj rajongóinak, tehát minden álmodozni kész romantikus léleknek csak ajánlani tudom e regényt.

Elizabeth Hoyt
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: General Press
Eredeti cím: Duke of Midnight
Sorozat: Maiden Lane
Oldalszám: 320

Lindsey Kelk: Az olasz kaland (Egy lány 2.)

A sorozat első része óriási élményt nyújtott a számomra. Imádtam minden egyes sorát és alig vártam, hogy végre a folytatást is mihamarabb a kezeim közé kaparinthassam. Ám legnagyobb sajnálatomra Az olasz kaland mégsem váltotta be maximálisan a hozzá fűzött reményeimet.  Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy  csalódás volt, mert közel sem mondható annak, hanem egyszerűen csak nem volt rám oly nagy hatással mint azt reméltem.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Tess nemrég tért vissza az életét megváltoztató Hawaii nagy utazásról, amikor is tíz gyötrelmes év után végre Charlie viszonozni látszik szerelmét. Sőt mi több, egy saját reklámügynöséget indít, melyben Tess szakértelmére és segítségére is feltétlen számít. Ám Tesst kétségek gyötrik, gondolatai vissza-vissza kalandoznak a Hawaii-on megismert észbontóan szexi újságíróhoz Nickhez, akibe mi tagadás, rövid időn belül totál szerelmes lett.  Ráadásul a nemrégiben indult, felívelőben lévő új munkája a divatfotózás Milánóba szólítja, ahol lehetősége lenne újra találkozni vele. Úgyhogy Tess most teljesen össze van zavarodva és nem tudja, hogy mitévő legyen. Már egy évtizede Charlie az álma, aki most itt van és csak érte kellene nyúlnia, de Nick iránt is olyan erős érzelmeket táplál, amitől még maga is megijed. Szóval, hogy London vagy Milánó? Charlie vagy Nick? 
Ha egem kérdeznétek én gondolkodás nélkül tudnám a választ, de mivel Tessről van szó - aki nem egyszerű eset -, kénytelenek vagyunk végigasszisztálni döntésének rögös útját. 


Először is szeretném leszögezni, hogy az írónő ezzel a sorozatával véglegesen bebiztosította helyét a szívembe. Imádom a történetei könnyed és humoros, néha kissé infantilis belső monológokkal tarkított csajos hangvételét. A szereplők közötti romantikát és magát a szereplőket is, még ha néha gondjaim is adódtak velük. Örömmel fogadtam a korábbi részben már megismert résztvevők újbóli felbukkanását: a divatmágnás Al-ét, akinek a fiával kialakult rossz kapcsolatának az okára roppant kíváncsi vagyok, valamint Tess újdonsült barátjáét Paige-ét. Persze Tess legjobb barátnője Amy sem hiányozhatott a könyvből, akinek ezúttal most kiemelkedő szerepet szánt az írónő. No és természetesen a mesés Kekipit sem lehet szó nélkül hagyni, akinél szimpatikusabb meleg karaktert még nem hordott a hátán a föld. Charlie-ról semmi rosszat nem tudok mondani, igazából vele most minden rendben volt, ennek ellenére én továbbra is Nickért rajongok, aki ebben a részben most egy egészen más oldalát mutatta be nekünk. A nagyképű, önző és arrogáns megnyilvánulásai kissé háttérbe szorultak és inkább a belső lelki világába nyerhettünk részletesebb betekintést. 

A történet helyszíne Hawaii-ról Milánóba került át, mely hely, be kell valljam, annyira nem dobogtatta meg a szívemet. Annál is inkább mivel bár magam előtt láttam (kedves barátnőmnek és a google-nek hála) a város azon nevezetességeit, ahol a fontosabb jelenetek játszódtak, és a divatszakma rejtelmeiről is meglehetősen átfogó képet kaptam, de az ottani emberek mentalitását és az olasz élet varázsát sajnos nem volt szerencsém átélni.
Két dolog volt igazán, ami zavart a könyvben. Az egyik, ami már az első részben is csípte kissé a szememet; a rengeteg piálás. Iszonyat alkoholt fogyasztottak a szereplők ez alatt a pár nap alatt. Annyira sokat, hogy annak én már a felétől, mit a felétől már a negyedétől - kis túlzással - folyamatos alkohol mámorban lebegnék.  A második pedig Tess idegborzoló döntésképtelensége a két pasi között, illetve a végső nagy jelenetnél elkövetett ostoba hibája.

Mindent összevetve azonban mégis azt kell mondjam, hogy rendkívül élveztem a könyv olvasását, és jó volt újra elmerülni Tess kalandjaiban. A történet könnyedén vitt magával, rengeteg olyan rész volt benne amin hangosan nevettem, és a szereplőket is olyan valóságosnak éreztem, mintha csak mindegyiküket személyesen is ismertem volna. Úgyhogy aki az elkövetkező forró nyári napokban a koktélja mellé (mert az mindenképp szükségeltetik ehhez a könyvhöz), pár órás könnyed kikapcsolódásra vágyik, annak kitűnő választás lehet ez a regény, melynek a folytatását bízom benne, hogy mihamarabb elhozza nekünk a kiadó.
Lindsey Kelk
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: What A Girl Wants
Sorozat: A Girl
Oldalszám: 424

Julianne Donaldson: Blackmoore

A könyv hősnője egy Kate Worthington nevű fiatal hölgy, aki minden erejével azon van, hogy megszabaduljon az édesanyja által elvárt kötelezettségek alól. Pár éve megfogadta magában, hogy soha nem fog férjhez menni és a nagynénje meghívásának eleget téve Indiába fog utazni világot látni. Ám az anyjának fontosabb tervei vannak vele, és hogy mindezt megvalósítsa alkut köt Kate-el, mely szerint csak akkor adja áldását az indiai útra, ha egymás után három házassági ajánlatra is képes nemet mondani. Ellenkező esetben nemcsak, hogy itthon kell maradnia, de még férjhez is kell mennie, egy nálánál jóval idősebb úriemberhez. Amikor Kate gyermekkori barátja, Henry Delafield meghívja őt, hogy töltsön pár napot a családja impozáns Blackmoore-i kastélyába régi álma válik valóra. És mi más is lenne jobb hely számára három kérő beszerzésére, mint a zord angliai lápvidéken fekvő, titkos járatokkal tarkított gyönyörű kastély.


Az írónő előző könyvével még nem igazán tudta belopni magát a szívembe. Ott a főhősnő ostobasága és naivsága volt az, ami miatt többször is nyomdafestéket nem tűrő kinyilatkoztatásra ragadtattam el magam. És bár igaz, hogy a Blackomoore hősnőjével is voltak gondjaim - csekély érzelmi intelligenciáját a könyv elején roppant bosszantónak találtam -, és egy-két mellékszereplőnek is szívesen kitekertem volna a nyakát, mégis mire a történet végére értem azt kell mondjam, hogy elégedetten csuktam be a kötetet, mert a romantikus jelenetek mindenért, ismétlem mindenért kárpótoltak.

Őszintén szólva Kate nem egy kimondottan szerethető karakter, mármint számomra semmiképp nem nevezhető annak. Komoly tüskét hagyott bennem az anyjával kötött alkuja, melynek véghezvitelét tényleg komolyan is gondolta. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez a fiatal lány ennyire szívtelen és számító, más emberek érzelmeit ily módon kihasználó kegyetlen dög lenne. Annál is inkább, mivel ő a könyv hősnője. Értitek. A Hősnője. Akit ugye valamilyen pozitív tulajdonsága miatt kellene állítólag szeretnem és a szívembe zárnom. De sajnos mindez nem történt meg, ám a szerelméért tett önfeláldozása azért némiképp mégiscsak ellensúlyozta bennem a róla kialakított nem túl megnyerő képet.
Kate nem volt túl talpraesett, határozott és karakán sem. Képtelen volt kiállni magáért és ez baromi idegesítő volt számomra. Persze nem mondom, hogy könnyű dolga volt ilyen család mellett, de talán pont ezért kellett volna egy kicsivel jobban megmakacsolnia magát és rég a sarkára állnia. Persze ahogy folyamatosan kezdett betelni nála a pohár előbb-utóbb ennek is eljött az ideje, de addig is elég sok ocsmányságon kellett szegénynek átesnie. Ráadásul Henryn kívül csupa rosszindulatú ember vette őt körül. Senki nem volt, aki bátorította vagy lelket öntött volna belé a nehéz percekben. Sem egy szerető anya, sem egy igaz testvér vagy barátnő. És talán pont ennek volt köszönhető a könyv szomorú és mélabús hangulata, mely miatt úgy éreztem, hogy igen, a Blackmoree határozottan kiemelkedik érzelemgazdagságával, no és persze a romantikus jelenetek bájával az eddig általam olvasott történelmi románcok sorából.

Az írónő tökéletesen át tudta adni Kate szorongását, a botrányos anyja iránt érzett gyűlöletét, félelmét és reménytelen vágyakozását a szabadság iránt. Henry küzdelméről, óvó és védő szeretetéről, és ahogy a lány érzelmeit mindig egyensúlyba próbálta tartani már nem is beszélve. Tökéletesen átérezhető volt a szereplők vívódásai, fájdalmai, mély szerelmük és vágyakozásuk egymás iránt, mely érzéseik intenzitásáról és elfojtott indulataikról több apró rezdülés és mozzanat is árulkodott. És bár a történetben csak egy-két csókjelenetnek lehettünk szemtanúi, higgyétek el, hogy az is bőven elég volt ahhoz, hogy a szereplők szerelmét és annak beteljesülését tökéletesnek és kielégítőnek érezzük a könyv végén.
Szeretem, sőt mi több imádom a történelmi romantikusokat és Julianne Donalson hangja és írói stílusa nekem nagyon bejön. Igaz a hősnőivel vannak problémáim (cö-cö-cö) - hihetetlen indulatokat tudnak kiváltani belőlem, ami egyrészt jó, mert mi másért olvasnék, ha nem az átélt érzelmekért, indulatokért és izgalmakért. Másrészt viszont, irtózatosan bosszantó tud lenni, ha egy szereplő, ostoba, naiv, vagy tökéletlen, de ettől függetlenül mégis azt kell mondja, hogy szeretem az írónő könyveit, mert szívmelengetőek, kedvesek, bájosak, és mert hihetetlenül romantikusak. És mert egyszerűen jól esik olvasni őket.
Julianne Donaldson
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Blackmoore
Sorozat: - 
Oldalszám: 340

Rena Olsen: Egy ​szót se szólj!

Rögtön felfigyeltem erre a könyvre, ahogy megláttam az új megjelenések között. A fülszöveg szerintem nagyon jó sikerült - nálam legalábbis telibe talált. Ahogy elolvastam a könyv tartalmát kíváncsi lettem, hogy ez a fiatal írónő, akinek első kötetét a 2016-os év legjobb regényének jelölték mystery kategóriában, vajon milyen történetet tett le az asztalra, melynek témája a nemzetközi gyermekkereskedelem és a prostitúció világába kalauzolja az olvasót.

Clara Lawsont egy pillanat alatt szakítják ki megszokott életéből, amikor fegyveresek rohanják le az otthonát, ahol férjével és nevelt lányaival együtt él. Az utolsó, amit – miközben elhurcolják – férje szájából hallhat: ne mondj nekik semmit, kicsim, érted? Egy árva szót se!
Clara rendőri őrizetbe kerül és az ezt követő napokban szembe kell néznie a kétségbeejtő kérdéssel: mi van, ha mindaz, amit életében normálisnak és igaznak gondolt – nem volt az?


A könyvben felváltva olvashatjuk a jelen és múlt eseményeit. A múltban Clarát és a testvéreit láthatjuk felnőni, megismerhetjük az őket szigorú szabályok szerint nevelő Mamát, Papát és az ő fiúkat Glent, akibe később Clara szerelmes lesz. Olvashatunk arról az "intézményről", ahol a Clarához hasonló fiatal lányok és fiúk elkülönítve nevelkedtek, nyomon követhetjük Clara felcseperedésének útját, majd későbbi szerepét a rendszer mindennapi működésében és a lányok kiképzésében.  A jelenben játszódó jelentekben - melyek a legizgalmasabbak voltak számomra - pedig Clara „felébredésének”, és lenyűgöző karakterfejlődésének lehetünk szemtanúi, amikor is szép lassan ráébred az igazságra, emésztgeti és megpróbálja elfogadni azt.
A sztori egyáltalán nem könnyű témát dolgoz fel, szívszorító olvasmány, amely az ember bőre alá kúszik, de nem kell tőle megijedni, mert az író nem sokkolni akarja az olvasót, hanem egy olyan téma mögé nézni, amiről nem lehet nem tudomást venni. Clara történetén keresztül betekintést nyerhetünk, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élő embernél, a folyamatos érzelmi visszaélések milyen hatással lesznek az egyéni világnézetére. És, hogy egy ilyen elferdült kapcsolatban érzékeli-e egyáltalán az áldozat - ha nincsenek előtte más példák - hogy mi történik vele. 

Igazából könnyen és hamar át lehet venni a könyv hangulatát és bele lehet feledkezni Clara történetébe, ennek ellenére mégis kissé vontatottnak éreztem egyes részeket. A múltban játszódó események számomra több helyet foglaltak el a kelleténél, és ezzel nem azt mondom, hogy szenvedősek, vagy hogy irtózatosan lassúak lettek volna, csak én kevesebbel is beértem volna. Ám azt is el kell ismernem, hogy Clara múltjának részletes megismerése tulajdonképpen elengedhetetlen feltétele szörnyű helyzetének és bosszantó naivságának megértéséhez.

Ennek ellenére mégis furcsa érzések kavarogtak bennem Clarát illetően, nem mindig tudtam eldönteni, hogy hogyan is viszonyuljak hozzá. Egyrészt irtó nehéz volt elhinnem, hogy semmit nem látott abból, ami körülötte zajlott és ez miatt irtó mérges voltam rá, másrészt pedig amikor a férje kegyetlenkedéseiről és a hozzá fűződő önzetlen szerelméről olvastam totál elhittem, hogy ő tényleg ezt az életformát tartja természetesnek - és ez miatt úgy éreztem, hogy nincs jogom elítélni őt.
Szívem szerint én ezt a regényt nem is kifejezetten thrillernek mondanám, merthogy bár feszültségben és izgalomban nincs hiány benne, mégsem egy túlzottan csavaros vagy komplex történetről van szó. Hiszen szinte már a legelejétől átlátható az egész, tudni lehet, hogy mi lesz a végkifejlet, melynek megvalósulásának hogyan és mikéntje természetesen mindvégig képes a fotelhez szegezni az olvasót. Olsen regényét én inkább valamiféle fejlődésregénynek nevezném, mivel a könyv - főleg a jelenben játszódó fejezetei - Clara folyamatos lelkiállapot változásáról szóltak, ahol az írónő egyébként hihetetlenül jól ábrázolta a lány érzelmi átalakulását és ráeszmélését arra, hogy eddig egy olyan torz világban élt és tartott természetesnek, ami egyáltalán nem az, sőt erősen büntetendő.

Örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet - nem egy mindennapi darab. Ez volt az első alkalom, hogy a fent említett témákkal ilyen átgondolt módon foglalkozó kötet került a kezembe. Olsen roppant érzékeny és tapintatos módon nyúlt ezekhez a kérdésekhez, úgyhogy akit érdekel a téma, annak csak ajánlani tudom.
Rena Olsen
Értékelés: 4/5

Kiadó: XXI. Századi Kiadó
Eredeti cím: The Girl Before
Sorozat: -
Oldalszám: 381

Chuck Wendig: Halálmadarak ~ (Miriam Black 2.)

Hú, de jól esett ismét elmerülni Miriam Black sötét világában, pedig nem vagyok nagy thriller fogyasztó, sőt a horror sem a kedvencem, de Chuck Wendig sorozata teljesen beszippantott. Tetszik az író nem mindennapi stílusa, a fekete humora és a rövid és tömör fejezetek, amik segítségével az előző részhez hasonlóan most is időben és térben ugrálva egyre izgalmasabbá és felszültebbé vált a történet. Mi tagadás, teljesen odavagyok ezért a mocskos és hátborzongatóan kegyetlen világért. (Muszáj énem sötétebb oldalát is valamivel kielégítenem, ellenkező esetben higgyétek el, elszabadulna a pokol.)

Na, de hogy a történetről is írjak valamit, időben egy évvel később járunk a világítótoronyban történt események után. Miriam és Louis még mindig együtt vannak, bár a korábban kialakult romantikus kapcsolat most egyre inkább hétköznapivá és idegenné kezd átformálódni közöttük. Miriam még mindig tudja, hogyan fognak meghalni azok az emberek, akiket megérint. És még mindig ugyanolyan intenzíven éli át a halálukat, mint korábban. Ám az ehhez a képességéhez társuló látomásai most sokkal szokatlanabbak és valóságosabbak, olyanok mintha valaki vagy valami üzenni akarna neki valamit. Nem szeretnék semmi olyat elárulni a történetről, amitől aztán sérülhetne mások élménye, a lényeg, hogy amikor Louis azzal a kéréssel áll elő, hogy egy lányiskolában tanító ismerőséhez - aki úgy véli magáról, hogy rákbetegségben szenved -, menjen el Miriam, és jó pénzért cserébe „jósolja” meg, hogy miben fog meghalni, Miriam megteszi. Sőt még örül is, hogy végre használhatja médiumi képességét, ami folyamatosan ott munkálkodik benne. Arra azonban egyáltalán nem számít, hogy amikor a suliban véletlenül megérint egy diáklányt, egy kegyetlen, jövőbeli sorozatgyilkos nyomára bukkan. Úgyhogy Miriamnak választania kell. Vagy csendben elsétál és magára hagyja azt a rengeteg lányt, akiknek az élete múlik rajta, vagy fogja magát és a tettek mezejére lép. És naná, hogy az utóbbit választja, mert bár az ízlése és modora bőven hagy kivetnivalót maga után, az erkölcsi értékrendje, még ha néha úgy is tűnik, hogy kisiklott, tökéletesen rendben van.
Bevallom az elején féltem kicsit, hogy a második rész nem lesz méltó folytatása a Vészmadaraknak, de kár volt paráznom, mert véleményem szerint ez a kötet határozottan kiegyensúlyozottabb és igen, szerintem jobb volt, mint az előző. Egyébként, mintha most kevesebb káromkodás és mocskolódás lett volna benne, mely dózis ettől függetlenül a mimózalelkű olvasókat még totál kiütheti,  de mivel már az első részben megszerettem Miriamet, és mert igazából ott sem nagyon zavart, sőt kifejezetten élvezettel olvastam vulgáris és arcátlan megnyilvánulásait - melyek olyan természetességgel jöttek a szájára, mintha az anyatejjel szívta volna gyerekkorában magába - nem nagyon zaklatott fel a dolog.

Ami igazán tetszik ebben a sorozatban az leginkább a hangvitele, ami szerencsére maradt a régi, miközben Wendig a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok átformálásával továbbfejlesztette a történetet. Ráadásul azzal, hogy egy kis mágikus képességgel hintette meg Miriamot sokkal furcsábbak lettek a körülötte lévő egyébként sem hétköznapi dolgok. Örömmel fogadtam, hogy egy kicsivel többet tudhattam meg Miriam képességének kialakulásáról, annak helyéről a világban, és hogy a múltja is kezd egyre jobban kikristályosodni. Persze a gyomorforgató kegyetlen jelenetekből most is kijutott bőven, úgyhogy borzongásból és szörnyülködésből nem volt hiány, ellenben azt is el kell mondjam, hogy a könyv vége felén akaratlanul is el kellett gondolkodnom a tettes motivációján és célján, mely számos kérdést vetett fel bennem, szóval ebből a szempontból még meglepetést is okozott számomra a történet.
Egy szónak is száz a vége, imádtam ezt a könyvet. Szerettem Miriam nyers érzelmi kinyilatkoztatásait, hogy a karaktere folyamatosan fejlődött és növekedett, és hogy a történet nem is igazán arra a rejtélyre épült, hogy vajon ki lehet a gyilkos, hiszen ezt az olvasó szinte már a zsigereiben érzi, mint inkább a mi a fene folyik itt kérdésre koncentrált.

Számomra elképesztő módon bejön a sorozat alapötlete, a gyors tempója, és éles párbeszédei, Miriam különös vízióiról, melyek most egy újabb dimenzióval bővítették a történetet, már nem is beszélve. Szóval Wendig ismét nagyot alkotott, melyért óriási köszönet és őszinte rajongásom az övé.
A kérdésem már csak az, hogy a következő rész mikorra várható.
Chuck Wendig
Update: Melyet voltam oly bátor és megkérdeztem a kiadótól. De kár volt, mert az olvasókkal való kommunikációjuk sajnos segítségre szorul, mindenesetre a lényeg, hogy fogalmuk sincs róla. 

Értékelés: 5/5

Kiadó: Fumax
Sorozat: Miriam Black
Oldalszám: 324

Victoria Aveyard: Vörös ​királynő ~ (Vörös királynő trilógia 1.)

"Régebben azt hittem, hogy csak egy választóvonal létezik Ezüst és Vörös, gazdag és szegény, király és rabszolga között. De köztük számos olyan dolog van, amit nem értek, és ennek a közepébe csöppentem. Úgy nőttem fel, hogy azt sem tudtam, jutok-e vacsorához; most pedig egy palotában várom, hogy felfaljanak."

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni képességekkel bíró harcosok. Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni. Két testvérét már elvitték a frontra harcolni, és mivel nincs munkája így hamarosan ő következik. Azonban egy szerencsés találkozásnak hála Mare egyszer csak az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket a legjobban gyűlöl. Egy véletlen folytán pedig felfedezi, hogy vörös vére ellenére ő is különleges képességgel bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti. A lázadókkal együtt csapdát állít az Ezüstöknek, hogy átvehessék tőlük a hatalmat, de a tervük végrehajtása nem egészen úgy sül el, mint ahogyan azt elképzelték.


A műfaji sajátosságokat figyelembe véve tisztában voltam azzal, hogy nagy meglepetésekre nem számíthatok, nem is azért kezdtem bele ebbe a könyvbe, hanem, hogy a segítségével újra kedvet kapjak és visszatérjek kedvenc időtöltésemhez az olvasáshoz. Mely próbálkozásom tulajdonképpen sikerrel járt, hiszen olyan érzéseket generált bennem a történet, amit már kismilliószor átéltem - tudjátok, amikor a mókuskerékből kiszakadva (pontosabban menekülve) egy olyan különleges világba csöppensz, amiben ha engeded magad, totál el lehet veszni -, úgyhogy a kezdeti nehézségek ellenére végül is a könyv elérte célját: jó volt (újra) olvasni, és ismét nyeregbe érezni magam, és ezért köszönet jár Victoria Aveyard-nak.

Maga a történet nekem nagyon tetszett, noha semmi különleges nem volt benne. Olyan érzésem volt, mintha az írónő innen is, onnan is csippentett volna ötletet a sztorijához; a Párválasztótól kezdve az Éhezők viadaláig, sőt még némi Grisás feelinget is felfedeztem benne, szóval volt itt minden, de engem most ez egy kicsit sem zavart. Hogy miért? Azt pontosan nem tudnám elmagyarázni, talán az írónő stílusához lehet köze, amit meglehetősen élvezetesnek találtam. Vagy a könyv hangulata miatt, melynek köszönhetően csak úgy olvastatta magát az egész, a végső nagy jelenetről már nem beszélve, ami annyira akciódúsra és látványosra sikerült, hogy alig bírtam elszakadni tőle. Szóval mi tagadás volt benne valami, ami magával ragadt és elvarázsolt.
Mondjuk az is igaz, hogy az elején kissé nehezen rázódtam bele a történetbe, de miután sikerült ráhangolódnom és felvennem a könyv ritmusát, kifejezetten vártam, hogy esténként újra a kezembe vehessem. A szereplőkkel nem tudnék (vagy inkább nem akarnék) nagyon szőrős szívű lenni, bár meg kell hagyni, hogy egyikük sem nőtt túl közel a szívemhez sőt, a hősnőt néhol kifejezetten ostobának találtam, de nem pampogok miatta, mert találkoztam én már nála sokkal súlyosabb esettel is e műfajon belül. Természetesen a szerelmi szál sem volt elhanyagolandó a könyvben, amely a kezdeti riadalmam ellenére (hála az égnek) háromszögmentes volt. És bár a szereplők közötti kapcsolatok alakulása okozott némi meglepetéseket, de semmi olyan komolyat, amire tulajdonképpen ne lehetett volna számítani.Mindenesetre aki egy ütős és eredeti ya-ra vágyik az mindenképp tartsa távol magát a könyvtől, mert bizony vannak hibái, eredetinek meg aztán végképp nem nevezhető, de mivel ennek ellenére én mégis megszerettem és élvezetesnek találtam - melynek lehet, hogy egyszerűen csak a jó időben, jó helyen eset lehet a titka -, így csak ajánlani tudom azoknak, akik a fent említett könyvekhez hasonló karakterű, hangulatú (és/vagy tartalmú) olvasmányra vágynak. 

Szerencsére már a könyv folytatása is elérhető, amiről sajnos annyi rossz véleményt olvastam, hogy kissé el is ment tőle a kedvem. Ezért úgy gondoltam, hogy lehet szerencsésebb lenne, ha megvárnám a befejező kötetet és azzal együtt végezném ki a trilógiát. Merthogy – mint tudjuk - a középső, átkötő részek sajnos gyakran sokkal rosszabbul sikerülnek a többinél, és talán ha a két kötetet egymás után olvasnám, akkor sikerülne ezt a roppant fájdalmas és kellemetlen problémát minimalizálni.
Úgyhogy most várakozom.
Victoria Aveyard

Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Sorozat: Vörös királynő trilógia
Oldalszám: 422

Áprilisi termés

Az az igazság, ha könyvvásárlásról van szó, rám mindig lehet számítani. És azt is bizton állíthatom, ha rajtam múlna a kiadók sorsa, akkor tuti nem halnának éhen, merthogy imádok könyveket venni. Ennek a jó szokásomnak hála ebben a hónapban is sok újdonság került hozzám, szám szerint 7 darab.... És ha tudnátok, hogy mennyiről mondtam le, szem előtt tartva azt a szomorú tényt, hogy sem időm, sem kedvem nem nagyon volt mostanában olvasgatni. Amit őszintén sajnálok, mert lételemem az olvasás, de számomra is érthetetlen okok miatt egyszerűen nem kívántam semmit az elmúlt pár hétben. Inkább különböző tévésorozatokkal mulattam az időm - melyeket finoman szólva is orrba szájba nyomattam -, mivelhogy bennük találtam meg azt a szórakozást és pihentető kikapcsolódást, amit eddig a könyvek nyújtottak számomra.

De még mielőtt igazán kétségbe eshettem volna ezen szörnyű helyzet állandósulásán, próbaként kezembe vettem egy komolyabb érzelmi lenyomat nélküli, amolyan "könnyen átfolyós" YA könyvet, amely úgy tűnik megfelelőnek bizonyul e borzalmas nyavalya gyógyításában. De, hogy melyik könyvről van szó, azt egyelőre nem árulom el, mert ha minden igaz, akkor úgyis születik róla majd egy rövidke kis bejegyzés.

De visszatérve a májusi beszerzéseimhez, a fent látható kupacból csak egy könyvet sikerült elolvasnom, az pedig a Tükör, ​index, kuplung c. regény, amely - csak hogy a témánál maradjak - kissé gáz volt. Ám a mazochista énemnek hála nem adtam fel a küzdelmet, hanem végig rágtam magam rajta. Szerencsére nem volt túl hosszú és annyira fájdalmas sem, de tény, hogy teljesen mást vártam, mint amit kaptam, amiért meglehetősen rossz szájízzel csuktam be a könyvet.

Na de nem búslakodom, mert rengeteg meglehetősen ígéretes és elég régóta vágyott kötetre tettem szert. Olyanokra, mint például A fogadott lány, vagy A boldogság megkísértése, vagy a Maxim kiadó két szuper jónak tűnő újdonságára az Üdvözöljük Night Vale-ben! és a 40 ősz, a Gyorsan elhadarom és A hazugságok könyvéről már nem is beszélve.

Szóval mivel lelkesedésből nincs hiány, így májusra sok-sok olvasást tervezek, meg aztán van egy-két előrendelésem is, amit juhujuj, de nagyon várok már. Listákat pedig szokásomhoz híven továbbra sem gyártok, azt olvasok, amihez épp kedvem szottyan, illetve az e havi fiaskó ellenére is továbbra is erősen bízok a megérzéseimben.

Szóval olvasásra fel!

Brandon Sanderson: Acélszív (Leszámolók 1.)

Imádom a szuperhősökről szóló filmeket és könyveket, bár utóbbit nem volt még szerencsém sokat forgatni, képregényekkel, melyekből pedig akad bőven felhozatal ez idáig még nem próbálkoztam.  A Ködszerzet óta tudom, hogy Brandon Sanderson könyveivel nem lehet melléfogni, mert ez a pasi olyan gördülékenyen és látványosan tud írni, hogy amellett, hogy az olvasó folyamatosan úgy érzi, mintha filmvásznon nézné végig az egész sztorit, olyan logikusan és tudatosan fűzi egymásra az események sorát, hogy a végkifejletnél az ember szájából akaratlanul is kiszalad a basszus, na erre tényleg nem számítottam unalmas, de minden kétséget kizáróan mélyről jövő őszinte mondat. Ilyen felvezetés után naná, hogy örömmel és mi tagadás, óriási várakozással vetettem bele magam Sanderson ezen új, szuperhősökkel tarkított világába, melynek a végére érve ismét megállapítottam, hogy bizony megérdemelten jár neki az éljenzés és a rajongók hada.

De még mielőtt tovább fényezném ezt a tehetséges drága jóembert, a történetről is szólnék pár mondatot röviden. 

A nagy Vész eljövetele után Amerika több részre szakadt és néhány ember különleges képességekkel rendelkező lénnyé, úgynevezett Idollá változott át. Hogy hogyan és miért, és, hogy mi közük volt a Vészhez, azt senki nem tudja, a lényeg, hogy ezek az Idolok gonoszok, és egyetlen céljuk, hogy az emberek felett uralkodjanak. A történet Új-Chicagoban játszódik, ahol a leghatalmasabb Idol Acélszív vette át az uralmat. Rajta állítólag nem fog a pisztolygolyó, penge és a bomba sem, egyszerűen legyőzhetetlen. Az emberek pedig ezért rettegnek tőle, kétségbe vannak esve, káosz és éhezés uralkodik mindenhol, miközben a puszta túlélésért folyik a küzdelem. Lázadni pedig senki nem mer, csupán egyetlen kis csoport: a Leszámolók, akik eltökélték, hogy az Idolok tanulmányozása révén kiderítik a gyenge pontjukat, és módszeresen levadásszák őket. Hozzájuk csatlakozik egy fiatal srác, David Charleston, aki olyan információ birtokában van, ami új helyzetet és lehetőséget teremt a Leszámolók számára.
Ahol gonosztevők élnek, felbukkannak a hősök.
Nos, Sanderson előző regényéhez hasonlóan most is remekül szórakoztam. A könyv elején a világ és az alaphelyzet bemutatásával viszonylag gyorsan képbe kerültem. Az erőviszonyok pedig a már jól ismert – és számomra még mindig megunhatatlan - klasszikus témára, a jó és a rossz örök harcára épült, mely ellentét egyik oldalán a különleges képességeikkel (melyek a jövőbe látás, láthatatlanná válás, emberek egy kézmozdulattal való elporlasztása, meg minden más, amit el tudtok képzelni) rendelkező majdnem, ismétlem majdnem elpusztíthatatlan Idolok álltak. Míg a másik oldalon a mindenre elszánt, a Főidolokra módszeresen vadászó profi bérgyilkos csapat, a Leszámolók. Akik feladata persze sokkal nehezebb ezeknél az erős lényeknék, ám kicsit sem lehetetlen, mert mint mondtam az Idolok csak majdnem hallhatatlanok, ugyanis mindegyiküknek van egy gyenge pontja – tudjátok, mint Szupermannek a kriptonit -  amitől képesek visszaváltozni közönséges emberi lénnyé, még ha egyetlen pillanatra is, mely pillanat bőven elég arra, hogy valaki vagy valakik végezzenek velük. 
A könyv narrátora egy 18 éves fiú David, aki az apja holteste felett bosszút esküszik az őt meggyilkoló Acélszív ellen. Dávid egy nagyon szimpatikus és szerethető karakter volt számomra, meglehetősen impulzív, indulatos és meggondolatlan, mely tulajdonságok gyakran veszélybe sodorták őt és a társait, úgyhogy izgalomból és akciójelenetből ennek köszönhetően nem volt hiány a könyvben. A Leszámolók tagjai is teljesen rendben voltak, egy nagyon ütős és lelkes kis csapatott alkottak, rengeteg fegyverük és különleges kütyüjük volt, amit tisztességesen ki is használtak. Ők aztán tényleg értették a dolgukat, tökéletesen együtt tudtak dolgozni, és még élvezték is az akciókat miközben végig humoruknál voltak, szóval mi tagadás, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy ha lehetőségem adódna én is gondolkodás nélkül csatlakoznék hozzájuk. 

Az egyetlen gyenge pontja számomra a könyvnek az David zavaróan gyerekes kommunikációja és instant szerelme a csapat lánytagja iránt volt, mely jelenség gondolom annak tudható be, hogy a regény célközönsége a nálam jóval fiatalabb (tizenéves) korosztály, de ezen túl azt kell mondja, hogy mind stílusában, mind történetmesélésében, mind karakterekben újfent remek könyvet alkotott az író.
Úgyhogy összességében egy nagyon hangulatos és szórakoztató, végig feszes tempójú történetet olvashattam. Nagyon örülök, hogy belekezdtem a sorozatba, nem is értem, hogy hogyan kerülhette el eddig a figyelmemet... 
Természetesen a folytatásokra is vevő leszek.
Brandon Sanderson

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Delta Vision
Sorozat: Leszámolók trilógia
Oldalszám: 448