Charlie N. Holmberg: A ​papírmágus (A papírmágus trilógia 1.)

Nincsenek megjegyzések
Felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban – igen, már megint egy ilyet sikerült kifognom –, de az előző olvasmányommal ellentétben, itt most határozottan pozitív irányban billen el a mérleg nyelve. Merthogy A papírmágus minden hibája ellenére is egy nagyon különleges hangulatú és történetű könyv volt számomra. Hatással volt rám és nagyon szerettem olvasni, olyannyira, hogy már a második részét is bekészítettem, úgyhogy hamarosan az is sorra fog majd kerülni. No, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük inkább röviden, hogy miről is szól a történet.

Ceony Twill mindig is fémmágus akart lenni, ám amikor kiderült, hogy az iskola elvégzése után a gyakorlati idejét Emery Thane mágus házában kell eltöltenie, ahol a papírmágia rejtelmeinek elsajátításával fog foglalatoskodni, minden álma szertefoszlott. A papírvarázslást Ceony kezdetben nem sokra becsülte, egy idő után azonban kezdte belátni, hogy a varázslatok, amelyeket a kissé hóbortos mágus keze alatt tanul, mégsem annyira borzalmasok és haszontalanok, mint amilyennek gondolta. És ahogy egyre jobban kezdi felfedezni a papírmágia szépségét, úgy lesz egyre szorosabb a kötelék közte és mentora között. Egy nap azonban szörnyű dolog történik, egy a mágia sötét oldalán álló varázslónő betör a mágus házába és szó szerint elrabolja szívét. Ceony pedig gondolkodás nélkül elindul, hogy visszaszerezze azt. Thane egyetlen reménye a fiatal lány, akinek az elszántsága és a papírmágiában szerzett csekély tapasztalata nem biztos, hogy elegendő lesz, hogy megmentse őt.


Nos, a történet nagyon aranyosan és édesen indul, ám nem ijesztgetésként írom, de senki ne gondolja azt, hogy ez mindvégig ilyen is fog marad. A történet eleje, amikor Ceony megtanul madarakat és békákat hajtogatni lehet, hogy kissé gyermeteg és rózsaszín, de miután megtörténik a tragédia eléggé eldurvulnak a dolgok.

Ami igazán tetszett a könyvben az elsősorban a hangulata volt. Meg az az őrült utazás, amit Emery szívében tehettünk. Irtózatosan tetszett, ahogy Ceony a szó szoros értelmében csapdába esett Emery szívében, és azzal, hogy körbejárva azt szabadulni próbált belőle, akaratlanul is a férfi életének újabb és újabb szeletét tárta fel előttünk. Tetszett, ahogy végigjárva a szív üregeit együtt nézhettük végig Emery jó és rossz emlékeit, reményeit, kétségeit és boldog pillanatait, melyek alapján ugyan körvonalazódott bennem a férfi karaktere - melynek során jobban megismerhettem és megszerethettem őt -, de azért bízom benne, hogy a következő részekben ennél még részletesebb betekintést nyerhetünk jellemébe. Mindenesetre engem teljesen elvarázsolt a mágus személye és az a leheletnyi édes romantika, ami közte és Ceony közt csak épp kibontakozni látszott. Kapcsolatuk fejlődése szerintem rendkívül különleges, hiszen túlnyomórészt Emery életének visszaemlékezéseire épül és ilyen elgondolással emlékeim szerint még soha nem találkoztam.

Az is érdekes volt számomra, ahogyan Holmberg elképzelte a mágiát. Egészen más volt, mint amit valaha is olvastam. Ahelyett, hogy az emberekhez a természetüknél fogva kapcsolódtak volna a képességek, lehetőségük volt választani és egy egyszerű bűbáj segítségével kötődni a választott elemhez (papír, fém, üveg, vér). A történet világfelépítése és annak ötlete – már amennyit láttam belőle - szerintem roppant egyedi, és rengeteg lehetőség lakozik benne, kár, hogy nem volt kellően kifejtve, de hátha a továbbiakban erre is sor kerül majd.
És ha már a könyv kevésbé vonzó momentumainál tartunk, muszáj megemlítenem a szereplők közötti nagy korkülönbséget, ami engem kifejezetten zavart, illetve a végén a végső nagy összecsapás lagymatagságát, amit sokkal dinamikusabbnak és látványosabbnak is el tudtam volna képzelni. Sajnos ennél a résznél egy kicsit sem éreztem azt, hogy itt kérem szépen valóban élet halál harc folyik, inkább amolyan cicaharc fílingje volt az egésznek - gyorsan meg is állapítottam magamban, hogy Holmberg erőssége nem a harcjelenetekben rejlik.

Szóval voltak a könyvnek hibái, de minden fanyalgásom ellenére mégis azt kell mondanom, hogy remek szórakozást nyújtott, és mindenképp folytatni fogom. Úgyhogy aki valami olyan egyedi mágikus világú történetre vágyik, amely úgy tud kedves és bájos lenni, hogy közben egy meglehetősen véres, sötét és kissé elszállt utazásra viszi az olvasóját, annak bátran ajánlom A papírmágust. Nem fog benne csalódni.

„Életében nem reszketett még annyit, mint az elmúlt huszonnégy órában. A pokolba Emery Thane-nel, hogy ilyen nehéz őt megmenteni!”
Charlie N. Holmberg
Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Paper Magician
Sorozat: The Paper Magician Trilogy
Oldalszám: 232


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

J. P. Delaney : A lány a múltból

Nincsenek megjegyzések
Bajban vagyok ennek a könyvnek az értékelésével, mert nagyon felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt tetszett, mert izgalmas volt, sötét és hátborzongató. Másrészt pedig voltak benne olyan momentumok, melyek miatt nem éreztem annyira átütőnek és zseniálisnak, mint amilyen tulajdonképpen lehetett volna. De hogy mire is gondolok pontosan? Igyekszem a továbbiakban részletesen kifejteni.

A történet két nőről szól, melyek közül az egyikről, Emmáról már a könyv elején kiderül, hogy egy véletlen baleset során halt meg, és Jane lesz az, aki megpróbálja kideríteni, hogy mi is történhetett vele valójában. Emmát anno egy sokkoló betörés késztetett arra, hogy új lakásba költözzön, míg Jane egy magánéleti tragédia után akart új életet kezdeni. Mindketten ugyanazt a csúcstechnológiás, ilyen-olyan kütyüvel és szuperszenzorokkal ellátott házat nézték ki maguknak, melyet egy neves tervező, egy bizonyos Edward Monkford tervezett. Minimalista stílusa miatt a hely irtózatosan hideg volt, ám kétség kívül nagyon modern és egyedi. A legnagyobb baj azonban mégsem a ridegség volt vele, hanem az a rengeteg szabály, amit a tervező a leendő bérlői számára állított fel. Olyan abszurd dolgok, mint például: nem lehettek könyvek, díszpárnák, fényképek, és egyáltalán semmiféle olyan személyes tárgy a házban, ami megzavarhatta annak kimért összhatását. Mindig patinás rendnek kellett uralkodnia mindenhol, arról a rengeteg kérdésről, amit a ház számítógépes rendszere meghatározott időnként tett fel a ház bérlőjének, már nem is beszélve. És, hogy a tervezőnek mindezzel mi volt a célja? Nos, Monkford elsősorban a bérlők érzelmeit szerette volna befolyásolni - melyben fokozott hangsúlyt kapott a szigor és a mértékletesség - ami úgy tűnt, hogy jól is működött neki.

"Jane, kérlek, értékeld az alábbi kijelentéseket egy 1-5-ige terjedő skálán, ahol az 1 a „feltétlenül egyetértek”, és az 5 az „egyáltalán nem értek egyet”. Egyes szolgáltatások ki lesznek kapcsolva, amíg el nem végzed a feladatot."

Monkford csak azoknak a nőknek adta bérbe a lakást, akik képesek voltak ezeket a görcsösen szigorú követelményeket betartani és nem mellesleg meglehetősen hasonlítottak hajdani feleségére.

Emma és Jane pedig pont ilyenek voltak.


Na és akkor innen kanyarodjunk is be rögtön a könyv legfőbb problémájához – számomra legalább is – Monkfordra, aki a két nő közötti különös kapocs volt. Gazdag volt és jóképű, és Christian Greyhez hasonlóan a szürke ötven árnyalatában pompázott, mellyel - mily meglepő – minkét nőt sikerült elvarázsolnia. Amivel tulajdonképp semmi problémám nem lett volna, ha nem egy thrillerről lett volna szó, amiben nem pont ezt az élményt keresem. Persze mindenki csinálja azt, ami jól esik neki, bár nekem ez a fajta szexuális kultúra nem igazán jön be, de hát ugye nem vagyunk egyformák, ha-ha-ha milyen nagy szívás is lenne, ha azok lennénk – elnézés kicsit elkanyarodtam. Szóval nekem ennek a Mornkfordnak a szexuális beállítottsága, amely még egy nagy adag kényszerbetegséggel is meg volt fejelve sok volt. Mert bizony, ha kevesebb és kevésbé hatásvadász szexet vitt volna az író a történetbe, vagy teszem azt olyanfélét, ahol a szexuális dominancia kevésbé vette volna át a vezetést a tényleges történet felett, sokkal élvezetesebb lett volna számomra az egész. 

No, de lépjünk tovább és nézzük inkább magát a történetet, ami egyébként szerintem egész jó volt. A cselekmény gyors ütemben haladt előre az "Akkor: Emma" és a "Most: Jane" feliratú fejezetek között. A két nő jelleme Edward-dal való közös kapcsolatuknak minden hasonlósága ellenére is nagyon eltérő volt. Ennek ellenére mégis minden fejezet előtt külön tudatosítanom kellett magamban, hogy pontosan melyikükről is lesz szó, mert bár szép lassan ugyan megismertem a korábbi problémáikat, titkaikat és reakcióikat Edwardra, de valahogy mégsem tudtam őket egymástól teljesen elkülöníteni a fejemben. Emma és Jane soha nem jelentek meg erős karakterként a regényben, melynek következtében mindvégig arc nélküliek maradtak előttem, és ezt szintén kissé zavarónak éreztem, merthogy mégiscsak ők voltak a történet főszereplői.
És hogy valami jót is írjak a könyvről. Ami igazán tetszett és tényleg félelmetesnek találtam, hogy Jane ugyanazokat a dolgokat tette és élte át Edwarddal, mint amiket korábban Emma. Mely miatt lehet, hogy túl nagy meglepetések nem érhetnek minket, ám ahogy rájövünk minderre és akaratlanul is gyorsan végigpörgetjük a fejünkben, hogy az Emmával történtek után mi várhat Jane-re, na az már tényleg elég izgalmassá és hátborzongatóvá teszi az egészet. Körülbelül a könyv kétharmadáig nekem úgy tűnt, hogy minden teljesen nyilvánvaló, ami persze egy thrillernél kizárt dolog, úgyhogy kíváncsian vártam a csattanót, amit a végére természetesen meg is kaptam, de valahogy a fent említettek hatása miatt mégsem ütött akkorát.

Minden negatívuma ellenére örülök, hogy olvashattam a könyvet, mert izgalmas volt és nagyon olvastatta magát, de nem hiszem, hogy bármikor is lekerülne még a polcomról újraolvasás céljából .
J. P. Delaney
Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Maxim:
Eredeti cím: The ​Girl Before
Oldalszám: 368

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Brandon Sanderson: Tűzlény ~ Leszámolók 2.

Nincsenek megjegyzések
Brandon Sandersonban ezúttal sem csalódtam, ő mindig megbízhatóan szállítja a kalandot, az izgalmat, a különleges szereplőket és a részletgazdag helyszíneket. Arról már nem is beszélve, hogy a történet szálait olyan szinten képes csűrni csavarni, hogy meglepetésünkben a végén simán le lehet tőle fordulni a székről. 

A Tűzlény a Leszámolók trilógia második kötete, amely meglepő mód ugyanott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, vagyis miután a Leszámolok segítségével Davidnak sikerült meggyilkolnia a legyőzhetetlen és halhatatlan Acélszívet, Új-Chicagó Főidol nélkül marad. Ám ez az állapot sajnos nem sokáig tart, mert egyre több trónkövetelő Főidol érkezik a városba és furcsa mód mindegyikük az újjáépített Babilonból, az egykor Manhattan néven ismert városrészből származik. Természetesen mindez szemet szúr a Leszámolóknak és bár van némi sejtésük, hogy ennek mi lehet az oka, úgy döntenek, hogy a legjobb lesz, ha maguk járnak utána. Így a kis csapat egy része – a Professzor, Tia és David - újabb küldetésre indul Babilonba, ahol az acéllal ellentétben a víz az úr, mivel az ott uralkodó Főidol, Regália a víz manipulánsának mestere.

Ebben a részben a helyszín egy olyan városba helyeződik át, aminek nagy része víz alatt van, ám ez nem igazán zavarja az ott élő embereket. Merthogy Babilar egészen más város, mint Új-Chicago volt - sokkal összetettebb, színesebb és különlegesebb. Ezen a helyen az Idolok és emberek bizarr ökoszisztémában élnek együtt, ahol az emberek elfogadták, hogy bármelyik nap értük jöhet a halál, és ezért mindent megtesznek, hogy kiélvezzék az életet. Erre a helyre érkeznek Davidék, ahol a Leszámolók helyi csoportjával találkoznak, akik közel sem olyan harciasak és elszántak, mint a régi chicagói csapat volt - mely tagjainak összefonódását és bajtársiasságát anno én irtózatosan szerettem -, de azért itt is akadt olyan ember, aki a könyv végére végül is elnyerte a szimpátiám.

Őszintén szólva a kötet elején kissé nehezen rázódtam bele a történetbe, de úgy a sztori felétől olyan hajrá következett, hogy nem győztem csak kapkodni a fejem. A cselekmény szempontjából végig érezhető volt, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Merthogy a hülye is láthatta, hogy Regália nem véletlenül csalogatta magához a Professzorékat. Valami célja volt velük, de hogy mi, azt kezdetben még senki sem tudta. Úgyhogy a könyv központi rejtélye mindvégig e körül a kérdés körül forog, mely megválaszolásánál én sok mindenre gondoltam, bár őszintén szólva mindegyik teóriám kissé sántított, úgyhogy egy idő után inkább úgy döntöttem, hogy átadom magam a cselekmény folyásának, merthogy Sanderson fantáziájával úgysem vehetem fel a versenyt. És hát jah, jól gondoltam én ezt, mert annak ellenére, hogy az olvasás során végig úgy éreztem, hogy Davidék egy lépéssel mindig a gonosz Regália előtt járnak, a végén a nagy finálénál mégis szépen pofára hullottam.
David természetesen továbbra is hiszi - én azonban már egyre nagyobb fenntartással kezelem - apja azon elképzelését, mely szerint igen is léteznek olyan jó Idolok, akik egyszer majd a kezükbe veszik az irányítást és minden jóra fordul. És bár igaz, hogy ezt elsősorban Megan iránt érzett gyengéd érzelmei mondatják vele, akivel a kedves kis románca ebben a részben tovább mélyült, de igazából legbelül maga is úgy érzi, hogy mindez valóban lehetséges.

A könyv legnagyobb erőssége még mindig a különösen összetett, izgalmas és ijesztő világban rejlik, melyet azzal, hogy az író segít megérteni a felépítését, szabályait és az abban rejlő lehetőségeket csak még valóságosabbá varázsolja számunkra. Itt kérem minden motívumnak megvan a maga helye és szerepe, átgondolatlan pillanatoknak pedig nyoma sincs, szóval Sanderson ismét remek történetet alkotott. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen jól ír ez a pasi. Imádom a stílusát, a lendületes történetvezetését és a jól eltalált szereplőgárdáját. És bár ezen a részen jobban éreztem – talán a több romantika és az elbeszélés stílusa miatt -, hogy a fiatalabb korosztálynak szól, mégis remekül szórakoztam olvasás közben. Dinamikus, szórakoztató s még elgondolkodtató is volt, úgyhogy már előre izgulok, hogy milyen meglepetések érnek majd a következő felvonásban. 

"David Charlestonnak hívnak. És szuperképességű lényeket gyilkolok."
Brandon Sanderson
Értékelés: 4,5/5

Sorozat részei: 

1. Acélszív ~ Steelheart 
2. Tűzlény ~ Firefight
3. Vész ~ Calamity 


Kiadó: Delta Vision
Eredeti cím: Firefight
Sorozat: Reckoners
Oldalszám: 520

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Nicolas Barreau: Egy este Párizsban

Nincsenek megjegyzések
Lassan három éve már, hogy Nicholas Barreau első regényét olvastam, és bizony azóta rajongok könnyed kis romantikus történeteiért. Az Egy este Párizsban immár a harmadik regényem tőle és el kell mondanom, hogy a lelkesedésem ez idáig még mindig töretlen.
A történet főszereplője Alain Bonnard, már gyerekkora óta lelke mélyén igazi álmodozó volt. Az a fajta ember, aki a mai napig kalapáló szívvel ül be a mozi sötét nézőterére, hogy alámerüljön más világokba. Amikor egy nap a 73 éves Bernád bácsikája arra kéri, hogy vegye át tőle gyerekkora legemlékezetesebb színhelyét a Cinema Paradis-t, örömmel tesz eleget bácsikája kérésének. S bár tisztában van vele, hogy manapság különösen nehéz egy kis művészmozit fenntartani, ő mégis mindent megtesz annak érdekében, hogy imádott és kissé divatjamúlt filmszínháza tovább működjön. Hogy a forgalmat feldobja, szerda esténkén szerelmes filmeket kezd el vetíteni, mely előadások alkalmával figyel fel arra a piros kabátos gyönyörű nőre, aki a jegyvásárlásnál a pénztárfülkéhez lépve minden egyes alkalommal kedvesen mosolyog rá. Alainnek négy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy minden bátorságát összeszedve megszólítsa a titokzatos hölgyet, akivel ezek után élete legboldogabb estéjét tölthette el.

Nos, úgy vélem, hogy nem volt ekkor Alainnél boldogabb ember Párizsban.

Ám a sors úgy hozta, hogy ez a boldogság csak illúzió, merthogy a piros ruhás nő, valami oknál fogva nem jött el a következő megbeszélt találkára, főhősünk története pedig ettől a ponttól kezdve indul el igazán útjára. Merthogy Alain vezetéknév és telefonszám hiányában sehogy nem tudja elérni Melanie-t, és azon a címen, ahova előző este hazakísérte sem tud senki információval szolgálni róla, úgyhogy kétségbeesett nyomozásba kezd, hogy felkutassa szerelmét.
Úgy hiszem, hogy ennél többet aligha árulhatok el a cselekményről anélkül, hogy ne venném el másoktól a felfedezés édes izgalmát. Mindenesetre, aki ismeri Barreau könyveit, annak nem mondok újat azzal, hogy a korábbi írásaihoz hasonlóan itt is félreértéseken alapuló szerelmi történet a mű alapja - amit én egyébként soha nem tudok megunni. Annál is inkább mivel az írónőnek, mint mindig, most is sikerült megőriznie az elbeszélés azon bájos stílusát, mely segítségével lehetetlen volt nem a hatása alá kerülni a történet varázsának és szellemének. A szereplők tekintetében ismét a férfiaké volt a főszerep, amit egy cseppet sem bántam, merthogy Alain karakterét roppant szimpatikusnak találtam. Ő egy kiváló megfigyelő, okos és irtó romantikus alkat volt. Egy kicsit lehet, hogy szerencsétlen, de kit érdekel, ha a szeretett nőért mindenre képes volt. És persze nem is Barreau-ról lenne szó, ha nem egy olyan többrétegű zűrzavaros játékot hozott volna össze Párizs (mert hol máshol) romantikus utcáin, mint amilyet ebben a regényében is, melynek különlegessége most abban rejlett, hogy gazdag filmtörténeti utalásokkal volt tele, melyeket olvasva biza én is kedvet kaptam ahhoz, hogy a kanapén ülve egy meleg takaróval és forró csokival bekuckózva régi nagy klasszikusokat nézzek a következő hétvégén.

Szóval engem ismét sikerült elvarázsolnia a szerzőnek, merthogy élveztem a könyv minden egyes sorát. Egyetlen dolog van csupán, amibe bele tudnék kötni, mégpedig, hogy néhol kissé túlírtnak éreztem a sztorit. Volt egy-két olyan jelenet, ami simán kihagyható lett volna, mert érzésem szerint nélkülük is tökéletesen kerek lett volna az egész. Na de igazából nincs okom panaszra, mert így is nagyszerű szórakozásban volt részem. Úgyhogy még mindig nagyon szeretem B. könyveit. Szeretem a stílusát, a karaktereit és a gyönyörű fülbemászó mondatait. De a legjobban mégis azt szeretem benne, hogy a történetei nem akarnak többek lenni, mint amik: egy kedves és könnyed humorú bájos kis romantikus történetek. 

„Azt mondják, Párizs a romantikus álmok beteljesítésében mindig készséges cinkos.”
Daniela Thiele
Értékelés: 4/5

Kiadó: Park
Eredeti cím: Eines Abends in Paris
Oldalszám: 312

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Belinda Bauer: A ​19-es holttest

Nincsenek megjegyzések
Szerencsére thrillerek tekintetében mostanság bőven akad választék. Persze van az a mennyiség, amely elolvasása után már úgy gondolja az ember, hogy túl sok újat lehet, hogy már nem tudnak nyújtani, de a kíváncsiság szerintem azért még így is mindig győzedelmeskedik felettünk - felettem legalábbis mindenképp. És milyen jó érzés már, ha a kötet elolvasása után úgy gondoljuk, hogy na igen. Ezt a könyvet tényleg kár lett volna kihagyni.  

Ilyen felvezető után, ugye mondanom sem kell, hogy  Belinda Bauer nemrég megjelent regényével jártam így a napokban, melynek központi karaktere Patrick, egy tizenéves Asperger-szindrómás fiú, akinek az apja egy cserbenhagyásos gázolás során vesztette életét, amikor ő még csak nyolc éves volt. Patrick azóta is megszállottan keresi, hogy vajon mi történhetett az apjával a halála után. S mivel úgy véli, ha bele tudna nézni a halott emberek testébe akkor megtalálná a kérdéseire a választ, orvostanhallgatónak jelentkezik a cardiffi egyetemre. Az anatómiai gyakorlaton Patricknak és a csoporttársainak azon kívül, hogy számba kell venniük a 19-es holttest különböző szerveit, meg kell állapítaniuk a halála okát is, ami nem könnyű feladat. Ráadásul Patrick úgy gondolja, hogy valami nagyon nem stimmel a holttesttel, merthogy kizártnak tartja, hogy valamilyen betegség végzett volna vele, ezért egyre megszállottabban keresi a választ, miközben az élete is veszélybe kerül.
Ezzel párhuzamosan egy másik történetben a neurológiai osztályon élőhalottként vegetáló Sam Galen szemszögén keresztül láthatjuk az eseményeket, aki szemtanúja lesz annak, ahogy egy orvos meggyilkolja a szomszéd ágyon fekvő férfit. De mivel az állapota miatt nem tudja elmondani senkinek a történteket, így kénytelen magában tartani, és rettegve várni, hogy mikor történik meg vele is mindez. 
És ugyancsak ebben a kórteremben találkozhatunk a regény harmadik szereplőjével Tracy-vel, aki egy olyan lusta és énközpontú nővér, akinek elsődleges életcélja a férjvadászat, melynek érdekében rengeteg – főként a betegektől elrabolt - időt fordít arra, hogy elcsábítsa az egyik kómás beteg gazdag férjét.


Nos, e három szereplő történetét szövi szokatlan és roppant nyugtalanító mód össze a szerző, illetve pontosabban csak kettőét, mert a harmadik tulajdonképpen csak súrolja a többit. Mondhatni egy teljesen különálló szál, melyet az írónő ugyan a többivel együtt indított útjára, de valami oknál fogva azt a levegőben hagyta lógni. Mintha elfelejtette volna befejezni, vagy - és inkább ezt tartom valószínűbbnek - egyáltalán nem is akarta volna lezárni, úgy gondolván, hogy jobb lesz, ha az olvasó fantáziájára bízza a dolgot, ki tudja. Mindenesetre így vagy úgy, de én speciel nem tudtam ezzel mit kezdeni, zavarónak találtam, és hiányérzetem maradt a kötet végén ez miatt. 
Ettől függetlenül rendkívül jól szórakoztam a könyvön, végig fent tudta tartani az érdeklődésemet, és tényleg letehetetlen volt. A történet fő elbeszélőjét Patrickot pedig kifejezetten szerettem. Az ő nyomozása volt a legfontosabb eleme a regénynek, dacára annak, hogy számos jelenet játszódott a kómás betegeket kezelő neurológiai osztályon, ahol Galen és Tracy nővér sorsát követhettük nyomon. Számomra a kórteremben zajló jelenetek hihetetlen erős atmoszférával bírtak. Borzongva adtam át magam azoknak az élményeknek - frusztrációnak, félelemnek és kiszolgáltatottságnak -, amit az ott fekvő tehetetlen betegek érezhettek, amikor valaki az ágyukhoz lépett. Annyira eleven, és annyira nyugtalanító volt számomra ez a légkör, hogy totál a hatása alá kerültem. Olyannyira, hogy talán még az orvostanhallgatók látványos és gyomorforgató boncolási munkálatainak hatását is túlszárnyalta.
Amúgy érdekes, hogy ebben a műfajban nem sok szimpatikus, pláne nem szeretni való karakterrel találkozik az ember. Ám Patrick ebből a szempontból kivétel volt, merthogy kifejezetten élveztem a vele való jelenteket. Örömmel figyeltem a fejlődését, ahogy fokozatosan megtanulta leküzdeni a betegségéből adódó hátrányát. Becsültem, de legfőképp csak csodálni tudtam a már-már gyermekien makacs elszántságát, amivel a megválaszolatlan kérdései után kutatott. És persze sajnáltam is amiért az emberi kapcsolatok terén ilyen erős problémákkal küzdött; hogy mindent szó szerint értett, és hogy képtelen volt érzékelni a szarkazmus és a legtöbb érzelmi reakció közötti különbséget. Ugyanakkor muszáj megemlítenem azt is, hogy pont ezekből a helyzetekből adódtak azok a szórakoztató szituációk, melyek feldobták, kissé szokatlanná és határozottan érdekessé tették a könyvet. 

Szóval örülök, hogy olvashattam ezt a regényt. Rendkívül látványos, izgalmas és feszültséggel teli volt. Tipikusan az a fajta, ami a vége után is még sokáig ott motoszkál az ember fejében. 
Belinda Bauer
Értékelés: 4/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Rubbernecker
Sorozat: -
Oldalszám: 406

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Rhys Bowen: Holttest ​a fürdőkádban ~ Her Royal Spyness 1

Nincsenek megjegyzések
Imádom a vicces nyomozós történeteket, de tényleg. Igazából nem is tudom, hogy mikor kezdtem el érdeklődni irántuk, hiszen még nem sok ilyen könyvet forgattam ez idáig, de megfigyeltem magamon, hogy az olvasásuk határozottan jót tesz a lelkemnek. Szórakoztatnak és jobb kedvre derítenek, ami a feszített tempójú, problémákkal teli mindennapokban azért valljuk be, hogy baromi jól tud esni az embernek. És a Holttest a fürdőkádban pont ilyen volt, melynek a borítójára pillantva és a rajta lévő ajánlót olvasva szinte kapásból tudtam, hogy mire számíthatok. Úgyhogy ahogy lehetőségem adódott rögtön meg is kaparintottam, és őszintén mondom, hogy nem okozott csalódást.
Időben az 1930-as évek Londonjában járunk, hősnőnk pedig a huszonnégy éves Lady Georgiana, aki egy igazi főnemes, a trónöröklési sorrendben pontosan a 34. helyen áll. Georgie ez idáig a féltestvérénél és annak hárpiás feleségénél élt skóciai kastélyukban, de miután a bátyja megvonta tőle az anyagi támogatást és a romániai herceghez akarta feleségül kényszeríteni úgy döntött, hogy Londonba költözik. A fővárosba menekülve végre szabad nőnek érezhette magát, de pénz nélkül nem sok lehetősége adódott, ezért inkognitóban házvezetőnői szolgálatot indított, hogy ne kopjon fel az álla. Mindeközben találkozik egy régi iskolatársnőjével, akivel újra feleleveníti a barátságát, belezúg egy házasságra tökéletesen alkalmatlan, ellenben nagyon szexi ír nemesbe, aztán a Királynő is a Palotába kéreti, hogy megkérje, kémkedjen a szoknyapecér trónörökös David, a walesi herceg után. És ha mindez még nem lenne elég, egyik nap egy francia idegen kopogtat az ajtaján, megzsarolva őt és családját, hogy ha nem fizetik ki a néhai apjuk szerencsejátékkal szerzett adósságát, akkor kénytelen lesz rátenni a kezét a skóciai kastélyukra. Szóval Georgiana helyzete nem túl fényes, ám a dolgok még ennél is képesek rosszabbra fordulni, amikor a saját fürdőszobájában egy férfi holttestére bukkan, aki nem más, mint a korábbi zsaroló. A rendőrség első számú gyanúsítottja természetesen Georgie bátyja, aki ebben az időben épp Londonban tartózkodott, úgyhogy ha Georgie nem akarja börtönbe látni Binky-t, akkor nagyon gyorsan ki kell derítenie, hogy ki ölhette meg azt az embert.


Több dolog miatt is szerettem olvasni ezt a könyvet, de elsősorban a hősnő kivételes személyisége volt az, ami tökéletesen élvezhetővé tette számomra az egészet. Persze Georgie közel sem volt tökéletes, de talán a származása (apja herceg, anyja pedig színésznő), vagy a neveltetése, vagy csak egyszerűen a tudat - hogy nem tisztán királyi vér folyik az ereiben – lehetett az oka, hogy teljesen más természetű és életfelfogású volt, mint arisztokrata családjának többi tagja. Georgie tipikusan az a fajta ember volt, aki nem elszaladni akart a kihívások elöl, hanem megoldani azokat. Én pedig kifejezetten élveztem nyomon követni az ez irányú küzdelmeit. Mint amikor például Londonba érkezve a palota kandallójának a begyújtásával küszködött, vagy ahogy szolgáló híján magáról kellett gondoskodnia, vagy amikor egy jó lakoma reményében azzal a szemtelen írrel - aki szintén súlyos pénzhiányban szenvedett -  különböző rendezvényekre lógott be. De azt hiszem, hogy a legjobban a nyugalmazott rendőr nagyapjával, aki igazi proli volt a javából, és az elhidegült anyjával való különös találkozásait élveztem a legjobban.
A krimiszál nem volt túl erős a könyvben, de hát az ember nem  is ezért veszi a kezébe az ebbe a műfajba tartozó regényeket. Az olvasó szerintem hamar össze tudja majd rakni, hogy ki lehetett a gyilkos, merthogy a tettes motivációja - így utólag - tényleg rém egyszerű volt. Ennek ellenére, be kell valljam, hogy én csak a könyv végén szembesültem vele, merthogy totál elvonták a figyelmem a történetben szereplő színes karakterek. Főleg egy bizonyos Darcy nevű fiatalember – igen, ő az a sokat emlegetett ír szépfiú – akivel kapcsolatban oldalról oldalra változott a véleményem és a szimpátiám, és akivel a mai napig nem tudom, hogy hányadán is állok. De azt hiszem, hogy ez nem is olyan nagy baj, hiszen van még pár része a sorozatnak (külföldön most épp a 11. kötetnél tart), melyek olvasása során bőven lesz még időm elgondolkodni ezen. 

Szóval egy halálkönnyed, humoros, ám mégsem bugyuta könyvecske volt ez, melyben amellett, hogy egy kis betekintést nyerhettem a brit sznobizmus világába és a társadalmi elit azon mókás erőfeszítéseibe, melynek során a gazdagság látszatát próbálták mindenáron fenntartani még nyomozhattam is, romantikázhattam, jókat nevettem és izgalmas kalandokba keveredhettem egy igazán kedves hősnővel. Úgyhogy aki az elkövetkező, kissé szomorkás őszi napokban valami hasonlóan könnyed olvasmányra vágyik, annak bátran ajánlom ezt a könyvet.
Rhys Bowen
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Her Royal Spyness
Sorozat: Her Royal Spyness
Oldalszám: 416


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Lorraine Heath: Mindent ​egy lapra ~A havishami ördögfiókák 2.

Nincsenek megjegyzések
Mivel A herceg szeretője anno annyira elnyerte a tetszésemet, hogy még a kedvencek közé is bekerült, muszáj volt rögtön belekezdtem a sorozat második részébe, melyben a következő havishami ördögfiókáról, nevezetesen Edwardról volt szól.

Az előző részből már megtudhattuk, hogy Edward Alcott, csak egy órával volt fiatalabb ikertestvérénél Albertnél, aki így Greyling grófja lett. És hogy e két férfi csak külsőleg hasonlítottak egymásra, merthogy temperamentumukat tekintve totál különbözőek voltak. Míg Edwardot finoman szólva is egy olyan szoknyapecér gazembernek mondanám, aki előszeretettel herdálta a család vagyonát, addig Albertre egy rossz szavam nem lehet, ő sokkal visszafogottabb, nyugodtabb és kötelességtudóbb ember volt. És bár igaz, hogy erős kötelék fűzte össze a két testvért, Albert mégis mintha egy kicsit mindig csalódott lett volna a semmirekellő öccse miatt.  A legnagyobb probléma közöttük azonban mégsem ez volt, hanem Edward összeférhetetlensége Albert feleségével, Juliaval, mely konfliktus abból adódott, hogy titkon szerelmes volt belé.

Albert első gyermekének a születése előtt a két testvér úgy döntött, hogy még egy utolsó afrikai utazásra megy, ám ez a kaland tragédiával végződött. Albert ugyanis egy baleset során életét vesztette. Halála előtt pedig arra kérte a testvérét, hogy visszatérve Angliába tegyen úgy, mintha ő lenne Albert. Foglalja el a helyét és vigyázzon Juliára, amíg a gyermeke meg nem születik. Edward természetesen eleget tesz bátyja kérésének, annál is inkább, mivel már csak két hónap van hátra a baba születéséig, utána úgysem tehet mást, minthogy tisztázza a helyzetet.


Nos az alapsztori nekem nagyon tetszett, annak ellenére, hogy gyakran kissé bizarrnak éreztem. Merthogy gondoljatok csak bele. Milyen dolog már a testvéred bőrébe bújva annak szerelmével együtt élni. Sőt mit több, hónapokon át hazudni neki, és abban a hitben hagyni, hogy az igazi férjét csókolja és simogatja, miközben a tudtán kívül azt már rég eltemette. Úgyhogy Edward bizony csúnyán megtéveszti (átveri) Juliát, mely ténnyel, bevallom voltak problémáim. Persze jó-jó, sokat tompított e dolgon, hogy jobban belegondolva Edward motivációja végül is érthető volt, hiszen Julia korábban már többször is elvetélt, és talán ha megtudta volna, hogy a férje meghalt, ismét megtörtént volna mindez. Na meg aztán a bátyja utolsó kívánsága is ez volt, hiszen ő is féltette a feleségét, és mint a naplójából kiderült talán némiképp sejtette is az öccse gyengéd vonzalmát a felesége iránt, amire úgy tűnt, hogy a jóváhagyását is adta. 
Na de mindezek ellenére legbelül az ember mégiscsak érzi, hogy erkölcsileg mindez igencsak necces. Természetesen Edward végig küzd a lelkiismeretével. Folyamatosan megkérdőjelezi saját döntéseit, és elég komoly érzelmi konfliktusba kerül önmagával, főleg amikor rájön, hogy tovább már nem tudja elnyomni magában a Julia iránt érzett szerelmét. Úgyhogy tulajdonképpen, bár e téma meglehetősen bonyolult, és több szempontból is igencsak megkérdőjelezhető, mégis azt kell mondjam, hogy az írónő oly nagyszerűen építette fel a történetet és olyan szépen, szívhez szólóan írta meg a szereplők közötti szerelmet, hogy az engem teljesen lenyűgözött. Sajnos a könyv közepe tájékán kissé vontatottnak és túlírtnak éreztem a sztorit, illetve kicsit furcsállottam, hogy Julia fejecskéjében egyszer sem fordult meg, hogy a férje külső és belső változásai nem is az afrikai útnak, hanem a testvérek közötti cserének volt köszönhető. Ám mindennek dacára még így is elmondhatatlanul élveztem, ahogy ők ketten egyre közelebb kerültek egymáshoz és ahogy Edward erősen próbált (több kevesebb sikerrel) ellenállni a benne parázsló szenvedélynek. Az pedig, hogy végre megismerhettem Edward igazi oldalát, azt a kedves és vicces, a szerelméért a végsőkig elkötelezett férfiét, akivel - és most elnézést kérek minden férfitól e durva megállapításért - tényleg, de tényleg csakis az ilyen igazi romantikus mesékben találkozik az ember, szintén totál levett a lábamról.

Szóval egy roppant szórakoztató és magával ragadó romantikus történethez volt szerencsém, melyet a műfaj szerelmeseinek csak ajánlani tudok. Most már csak azt lenne jó tudni, hogy mennyit kell még várni a folytatásra.

Értékelés: 4.5/5

A sorozat részei:
1. A herceg szeretője ~ Falling Into Bed with a Duke 
2. Mindent egy lapra ~ The Earl Takes All
3. The Viscount and the Vixen



Kiadó: Harlequin
Eredeti cím: The Earl Takes All
Sorozat: Hellions of Havisham 
Oldalszám: 400

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Liz Fenton – Lisa Steinke: Ha lett egy másik életed

Nincsenek megjegyzések
Casey és Rachel már gyerekkoruk óta legjobb barátnők, holott az életük egy cseppet sem hasonlít egymásra.
Casey a médiában dolgozik, egy sikeres pletykaműsor vezetője. Munkája révén a legnagyobb sztárokkal beszélget nap mint nap, és mivel komoly kapcsolat híján szingliként éli életét, így minden este más pasival bújhat ágyba. A karrierje szépen alakul, pontosabban alakulna, ha egy nálánál jóval fiatalabb feltörekvő hölgyemény nem épp azon ügyeskedne folyamatosan, hogy kigolyózza őt a helyéről. Ám ettől eltekintve Casey elégedett lehet a sikereivel, ő azonban mégsem érzi jól magát a bőrében.
Rachel egy teljesen hétköznapi családanya; úszógumival, három gyerekkel, és egy elhidegült férjjel. Még a diplomája megszerzése előtt esett teherbe, és mivel úgy döntött, hogy a családot választja az iskola helyett, így soha nem is diplomázott le. Minden idejét a gyerekek kötik le és a család ügyes bajos dolgainak az intézése, úgyhogy fogalma sincs, hogy mikor foglalkozott utoljára magával, melynek köszönhetően meglehetősen túlhajszolt, lestrapált, fáradt és nyűgös.
A húszéves érettségi találkozón Casey és Rachel vitatkozni kezdenek, kinek az élete sikerült jobban. A vitát azonban nem ők, hanem egy kéretlen csoda dönti el, mivelhogy másnap reggel egymás testében ébrednek.


Több film is készült már erre a testcserés koncepcióra, de igazából egyik sem hagyott mély nyomot bennem. Mégis azt kell mondjam, hogy szeretem ezt a témát, mert nagyon szórakoztatónak találom és kellemes kikapcsolódást tud nyújtani a maga humorosan könnyed, bohókás módján. Meg aztán szerintem ezekkel a filmekkel/könyvekkel nem is nagyon lehet mellényúlni, mert egyrészt igen kicsi az esélye annak, hogy a mondandója eltérne azon bölcs megállapítástól, mely szerint csak akkor értékeljük igazán azt amink van, amikor már elvesztettük, másrészt pedig a testcsere miatti feszült konfliktushelyzetekből adódó humor mindig garantált jókedvet biztosít. Persze a megvalósítás mikéntje sokat nyom a latba, de maga a téma szerintem örök klasszikus marad, amihez mindig megéri visszanyúlni.

Történetünkben az egész cécó onnan indul, hogy Casey és Rachel már régóta elégedetlenek az életükkel, és valami egészen másra vágynak. Casey például mindig csodálta és irigyelte a barátnője életét és a férjével való kapcsolatát, de amikor a testébe bújva kiderültek a hiányosságok az rendkívül kiábrándítóan hatott rá. Egyéb lehetőségek híján azonban nem volt más választása, minthogy átadja magát ennek az új életformának, ami őszintén szólva bitang jól ment neki. Merthogy a barátnője két nagylányával rendkívül hamar megtalálta a közös hangot, a legkisebb pelenkázásába pedig a kezdeti nehézségek ellenére szintén hamar belejött. Pár nap leforgása alatt fel tudta venni a család ritmusát és szokásait, sőt még a férje (pontosabban Rachel férjének) érdeklődését is vissza tudta nyerni, és mindezt úgy, hogy még élvezte is, hogy gondoskodhat másokról. És ez a sikerszéria a másik oldalon is folytatódott. Rachel szintén csak Casey bőrébe bújva tudta meg, hogy milyen nyomás alatt is áll a barátnője a munkája miatt, és mennyi mindenkinek kell megfelelnie, hogy reflektorfényben maradjon. Ám Rachel keményen állta a sarat, sőt mi több, jobban teljesített, mint Casey. Sikert sikerre halmozva egyre fentebb került azon a bizonyos képzeletbeli ranglétrán. És ami a legfurább volt az egészben, hogy mindezt ő is roppant mód élvezte.

Szóval a kezdeti megrázkódtatás után a csajok meglepően jól teljesítettek és nagyon élvezték ezt a fordított helyzetet, természetesen kaland kalandot követett, hogy végül aztán mindenki levonja a maga kötelező tanulságát, amire a végén már komolyan mondom azt hittem, hogy soha a büdös életbe nem kerül sor. Ugyanis ahogy fogytak az oldalak, Casey és Rachel olyan jól érezték magukat egymás bőrében, hogy totál olyan érzésem volt, mintha nem is akarnának visszakerülni a régi életükbe. Arról már nem is beszélve, hogy egymás szerelmi életébe való "ténykedésük" számomra már kezdett kissé bizarrnak tűnni. Nem igazán éreztem rajtuk kétségbeesést a saját otthagyott kis világuk értékeinek elvesztése miatt. Úgyhogy, ha őszinte akarok lenni, akkor a könyv eleje egész jó volt, annak ellenére, hogy kissé lassan csordogáltak az események. Ám egy idő után már azon kaptam magam, hogy marhára aggódom az miatt, hogy nehogy már Casey jobban illjen Rachel férjéhez és a gyerekekhez, mint Rachel maga. És Rachelt nehogy már annyira elvakítsák a televíziós sikerek és egy másik pasi szomorú tekintete, hogy végül ne kívánkozzon vissza a családjához. (Azt hiszem, ha így történt volna, akkor tuti padlót fogtam volna.)

Na de persze nem ez lett a mese vége, mert minden jóra fordult, mivelhogy a jó megszokott testcserés történetek sablonjai mentén haladt a cselekmény – mondjuk nálam az előbb említett apró furcsaságok kissé hajmeresztőek voltak, és sokkal humorosabbnak és könnyedebbnek is el tudtam volna képzelni a sztorit – de mindennek ellenére a könyv végül is elérte célját: pár órára kikapcsolt, és mivel valami hasonlóra vágytam, még szórakoztatott is.
Lisa Steinke - Liz Fenton 
Értékelés : 3.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Your Perfect Life
Sorozat: - 
Oldalszám: 344

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Taylor Jenkins Reid: Evelyn ​hét férje

Nincsenek megjegyzések
„A média azt a történetet meséli, amit mesélni akar. Ez mindig így volt. És mindig így lesz. Akkor jöttem rá: csak akkor fogják megtudni az igazat az életemről, ha én magam mesélem el nekik. Egy könyvben.”
Monique Grant teljesen ledöbben, amikor Hollywood filmes legendája, a hatvanas évek óriási sztárja Evelyn Hugo ahelyett, hogy egy tapasztalt újságírót keresne magának, kifejezetten őt kéri egy exkluzív interjú lebonyolításához. Mint azonban később kiderül a szimpla sztárinterjú helyett Evelyn sokkal többet ajánl neki. Mindent. A teljes igazságot csillogóan botrányos életéről. Semmit sem szépítve és semmit sem elhallgatva. Ahogy elkezdődik a munka, Monique nemsokára sejteni kezdi: valamilyen módon összefonódik saját sorsa és Evelyn múltja. Ám hogy hogyan és hogy ennek a megismerése milyen hatással lesz a lány további életére, természetesen csak a könyv végén derül ki.

Ahogy megláttam ezt a könyvet rögtön birtokolni akartam. A fülszövege érdekesen hangzott a borítója pedig fú, hát az meg egyszerűen csodálatos. Ám ahogy elkezdtem olvasni kicsit elbizonytalanodtam, mert valahogy nem pont erre számítottam. Nem azt mondom, hogy csalódtam, illetve mégiscsak azt kell mondjam, hogy valóban csalódtam, de a szó pozitív értelmében.

Merthogy Red írása annyira őszinte és emberi, miközben (az életrajzi jellegű könyvekhez hasonlóan) némi tárgyilagosságot is próbál csempészni a dologba, hogy az engem totál levett a lábamról. Olyan érzelmeket és gondolatokat ébresztett bennem, amire egyáltalán nem számítottam. Azt nem mondom, hogy csak úgy peregtek a lapok olvasás közben, mert kényelmes tempóban haladtam a történettel, de bármit is csináltam napközben mindig ott motoszkált a fejemben, hogy vajon a következő oldalakon, hogyan alakul majd Evelyn sorsa.

Evelyn nem egy mindennapi személyiség volt. Már 14 éves korában úgy határozott, hogy mivel semmi mása nincs a szépségén kívül, mindent megtesz annak érdekében, hogy kiszakadjon arról a helyről, ahova született. Egy olyan rendkívül céltudatos és okos fiatal lány volt, aki gondolkodás nélkül használta a testét, ha valakivel üzletet akart kötni. Úgy kufárkodott a szexualitásával, mint más ember a portékájával. Ebből kifolyólag a férjeket is igen gyorsan fogyasztotta, ám az igaz szerelme mégsem közülük való volt.  Az első férjét csak ugródeszkának használta a karrierje építése érdekében. A másodikról úgy gondolta, hogy ő lesz az igazi - de mint később kiderült ez nem így történt. A többiekről pedig… nos róluk nem igazán szeretnék beszélni, merthogy nem ez a könyv igazi lényege. Úgyhogy aki azt gondolta (vagy remélte ;)), hogy a regény tele lesz Evelyn szexuális életét és tivornyáit részletesen taglaló részekkel, azt gyorsan szeretném kiábrándítani, mert ez bizony nem így van, semmi ilyesmi nincs a könyvben. Persze van benne szexualitás, de Red nem megbotránkoztatni vagy urambocsá irigylésre sarkallni akarta az olvasóját, hanem valami egészen más érzelmeket és gondolatokat ébreszteni benne.
Roppant érdekes volt ennek a határozott és erős nőnek a sorsát és pályáját figyelemmel kísérni, ahogy nevét megváltoztatva és kubai származását eltitkolva egyre fentebb jutott azon a bizonyos képzeletbeli ranglétrán, melynek a csúcsán az Oscar díj figyelt. Tetszett, hogy saját maga mesélte el a történetét, azokat a kemény igazságokat, amelyek a karrierje, a házasságai és az imázsa mögött lapultak. Tetszett az elszántsága, amivel bizonyítani akarta a világnak, hogy ő is megérdemli a helyét a reflektorfényben. Tetszett, hogy a karaktere megformálásánál az írót több színésznő (Elizabeth Taylor, Rita Hayworth, Marilyn Monroe) élete és külleme is megihletett. Tetszett, hogy az LMBT témája is szerepet kapott a könyvben, ráadásul nem is keveset. És végezetül tetszett, hogy ezzel az alternatív Hollywooddal és kitalált színészekkel az elején engem totál félrevezetett a szerző. Imádtam Evelyn barátját, ő volt számomra a könyv legpozitívabb karaktere. Evelyn pedig - hát ő nehezebb tészta - nos, őt lehet szeretni vagy nem szeretni a tetteiért, én a magam részemről csak csodálni tudtam töretlen céltudatosságát és állhatatosságát. Egyetlen dolog volt a könyvben, amit nehezen fogadtam el, és az Monique döntése volt a legvégén – a helyében én nem hiszem, hogy ezt az utat választottam volna. 

Szóval jó kis könyv volt ez, melynek meglepő mód még néhány könnycseppet is sikerült kisajtolnia belőlem. Evelyn története olyan üzenetet hordoz magában, amivel mindenki tisztában van, de gyakran hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla.
Taylor Jenkins
Értékelés: 4/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: The Seven Husbands of Evelyn Hugo
Sorozat: - 
Oldalszám: 456

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Lorraine Heath: A ​herceg szeretője ~ A havishami ördögfiókák 1.

Nincsenek megjegyzések
Bármily meglepő, teljesen véletlenül kezdtem bele ennek a könyvnek az olvasásába, annak ellenére, hogy bár mostanában több krimi és thriller kerül a kezembe mint korábban, még mindig élek-halok a történelmi romantikusokért. E véletlen pedig úgy történt, hogy mivel az éjszakai jövés-menésemmel (mely az aktuális olvasmányom kézre kerítése miatt vált volna szükségessé) nem akartam felzargatni az alvótársaimat, így a legelső kezem ügyébe kerülő kötetet csaptam fel gyorsan altató gyanánt, amiből aztán minden lett csak alvás nem, merthogy annyira elvarázsolt és magával ragadt a történet, a szereplők és – ó, hát igen - az érzelmek, hogy bizony hajnalig le sem tudtam tenni a könyvet.

A történet hősnője Miss Minerva Dodger külső adottságait tekintve nem volt különösebben szép vagy megkapó, ellenben igen nagy hozománnyal rendelkezett, mely rengeteg úriember figyelmét keltette fel a környezetében. Minerva olyan családból származott, ahol mindenki szerelemből házasodott és ő sem akart ennél többet az élettől. Hat báli szezont táncolt végig úgy, hogy több tucat házassági ajánlatban volt része, de egyik kérője sem ajánlott a házasság mellé szerelmet, a hozományáért ellenben bármire képesek lettek volna. A sok kudarc után Minerva elfogadta, hogy valószínűleg soha nem fog férjhez menni és vénlányként fogja majd leélni az életét, ám úgy gondolta, hogy ez még nem ok arra, hogy ne próbálja ki, hogy milyen lehet egy férfi karjaiban elveszni. Úgyhogy megkérte a legjobb barátnőjét, hogy szerezze meg annak a hírhedt éjszakai klubnak a címét, ahol a nők álarcot viselve szeretőt választanak maguknak.

Nicholson Lambert kilencéves korában lett Ashebury hercege, amikor egy vonatszerencsétlenség során elvesztette a szüleit. Ám e tragédiában nem csak Ashebury hercege és hercegnéje halt meg, hanem Greyling grófja és grófnéja is, akik egy ikerpárt (Albert és Edward) hagytak maguk után. A hajdani herceg és a gróf szigorúan meghagyta, hogy haláluk esetén barátjukhoz, Marsden őrgrófjához kerüljenek a fiúk, aki nem volt különösebben gondos gyám, de teljesen nem is hanyagolta el a kötelességeit. Marsdennek volt egy fia Locke, aki szintén hasonló korú volt a három árvával, így a fiúk hamar megtalálták egymással a közös hangot, sőt mi több, életre szóló barátságot kötöttek egymással. Aztán idővel persze az ifjak felnőttek és sokat utaztak, melynek hála rengeteg egzotikus kalandban volt részük, hódításaik és tivornyáik révén pedig olyan hírnevet szereztek maguknak, hogy kevés olyan ember volt Londonban, aki ne hallott volna a négy "havishami ördögfiókáról”.

A mi történetünk főhőse e négy ifjú közül a szemérmetlenül jóképű Ashebury hercege, aki bizony gyakran látogatott el a Nightingale Klubba kellemes kikapcsolódást keresve. Itt találkozott Minervával, aki kezdetben nem fedte fel magát a férfi előtt, merthogy a hölgyek ezen a helyen megtarthatták inkognitójukat, de persze elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb kiderüljön, hogy kit is takar az álarc.


Mivel ezt megelőzően még nem olvastam semmit az írónőtől nem voltak hatalmas elvárásaim vele kapcsolatban. Persze egy könnyed kis romantikus szórakozás reményével láttam neki a könyv olvasásának, de amit kaptam az jóval több volt ennél: egy iszonyú szórakoztató, szívmelengető és *nagy sóhaj* eszméletlenül romantikus történet, mely szó szerint letehetetlen volt.

A könyv hősnője Minerva, nálam telitalálat volt. Pimasz és vakmerő, egy olyan nő, aki bármelyik férfival képes felvenni a versenyt. Ami a szívén az a száján, és amit a legvonzóbbnak találtam benne, hogy mindig őszinte volt, még akkor is, ha meg is bántott vele másokat. Ráadásul piszok jól értett a számokhoz és magabiztos kézzel kezelte a családi befektetéseket. Szóval üdítő változatosságot jelentett számomra a többi naiv és butácska, férfi nélkül jaj segítség elvesztem típusú hősnők sorában.

A másik különlegessége a könyvnek Ashe karaktere volt, ugyanis emlékeim szerint még nem találkoztam olyan hőssel, aki ilyen szenvedélyesen rajongott és értett is volna valamely művészethez, jelen esetben a fényképészethez, illetve aki ennyire bálványozta volna a női lábakat, miközben a számok megértése terén igen komoly problémákkal küzdött. 
A könyv nagy része egy meglehetősen finom macska-egér játékra épül, melyben Ashe elhatározza, hogy feltárja Lady V. – merthogy ez volt Minerva álneve a klubban – identitását, miközben Minerva megpróbálja távol tartani a szívét a férfitól, mivelhogy képtelen elhinni, hogy a hozományán kívül bárki is bármi vonzót találhat benne. Az ügyüket tovább bonyolítja az a tény, hogy Ashe hirtelen rájön, hogy a pénzügyei nem állnak olyan fényesen, mint ahogyan azt gondolta, és tudván, hogy Minerva még egy könyvet is írt arról, hogy hogyan is ismerszik meg egy vérbeli hozományvadász, igen nehéz dolga van a lány elcsábításával. Ennek köszönhetően a közöttük lévő kapcsolat szép lassan építkezik, mely kezdetben mindkettőjük részéről tele van bizonytalansággal, de ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz és egyre jobban megismerik egymást, egy tiszta és önzetlen kapcsolat alakul ki közöttük. Úgyhogy instant szerelemnek nyoma sincs, ami üdítően hatott rám, a szereplők közötti kémia pedig röviden szólva: csodálatos volt!

Ezek után mi mást is mondhatnék, mint hogy imádtam ezt a könyvet. Minden megvolt benne, amit e műfajban szeretek: okos és intelligens szereplők, szenvedéllyel teli jelenetek, pikírt és humoros párbeszédek, a családi összetartás és szeretet ereje... az ellenállhatatlanul megnyerő mellékszereplőkről már nem is beszélve.

Szóval egy szó, mint száz, nálam ez a könyv - az írónő nevével együtt - felkerült a kedvencek listájára, és a következő részére is roppant kíváncsi vagyok, úgyhogy a műfaj szerelmeseinek mindenképp csak ajánlani tudom. 
Lorraine Heath

Értékelés: 5/5

Eredeti cím: Falling Into Bed with a Duke
Kiadó: Harlequin Magyarország

Sorozat: Hellions of Havisham  (trilógia)
Oldalszám: 320

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

J. M. Gulvin: Hosszú számolás ~ John Q. 1.

Nincsenek megjegyzések
A Hosszú számolás egy új krimisorozat első darabja, melynek folytatására már most szeretném leszögezni, hogy mindenképp kíváncsi vagyok. A könyv főszereplője egy John Quarrie nevű texas ranger, aki egyedül neveli fiát, miután felesége évekkel ezelőtt meghalt. A történet az 1967-es években játszódik, amikor is az egymást érő vietnami háborúellenes tüntetések miatt Texas egyik kisvárosában emberhiány miatt kénytelen a helyi rendőrség John Q. segítségét kérni a környékbeli rejtélyes és erőszakos események kiderítésében.

John Q. karakterét szerintem baromi jól eltalálta a szerző. Egy olyan lenyűgöző új hőst alkotott, aki amolyan igazi régimódi, keményvágású, becsületes és megalkuvást nem ismerő zsarut testesített meg a történetben. Tudjátok, egy olyan (az élet által kicsit meggyötört) pasit, aki jól bánik a fegyverrel, cowboy-kalapot és jól látható helyen azt a bizonyos legendás jelvényt - egy körben foglalt ötágú csillagot - visel a mellényén. Szóval értitek ugye, hogy miért is nőtt oly gyorsan a szívemhez ez a vadnyugatot idéző tiszteletre méltó ember. És ne. Véletlenül se egy Chuck Norris kaliberű emberre gondoljatok, mert John Q. egy egészen más karakter. (Olyannyira, ha így folytatja tovább akár még a kedvenc irodalmi karakteremmé is válhat a továbbiakban az őszintesége és az intelligenciája miatt.)

Na, de hogy a történetről is írjak valamit John Quarrie rangert egy háborús veterán állítólagos öngyilkosságának helyszínére riasztják. Bár a helyi rendőrség le akarja zárni az ügyet, John Q. úgy gondolja, hogy itt bizony gyilkosság történt. Az áldozat fiának Isaacnak - aki épp ekkor tér haza a vietnami háborúból -, is az a szent meggyőződése, hogy képtelenség, hogy az apja önkezűleg vetett volna véget az életének, úgyhogy ő is úgy véli, hogy csakis gyilkosság állhat a halála hátterében. Ráadásul ugyanebben az időben más erőszakos bűncselekmények sora is történik a környéken, többek között egy brutális rendőrgyilkosság, korábban pedig egy tűzeset a Trinity elmegyógyintézetben, ahol (mily véletlen) Isaac ikertestvérét Ishmaelt is kezelték és akinek a tűzvész után nyoma veszett.
Amikor először a kezembe vettem a könyvet fogalmam sem volt, hogy milyen élményre számíthatok tőle. Persze a tartalom alapján voltak elképzeléseim – először is egy logikusan felépített, izgalmas, amolyan igazi körömrágósan letehetetlen krimire számítottam, ami az emberi természet legsötétebb bugyraiba kalauzolja majd el az olvasót mindenféle misztikus és irracionális események beiktatása nélkül, és mit ne mondjak. J.M. Gulvinnek sikerült maradéktalanul beváltania az ez irányú elvárásaimat.                
A történet bizonyos értelemben egy olyan egyszerű időben játszódik, amikor még nincs internet, mobiltelefon, amikor a rasszizmus még mélyen ott él az emberekben és amikor a Délkelet-Ázsiában zajló háborúk zavargásokat szülnek Amerika szerte. Maga a cselekmény többrétegű és sok minden történik benne, mégsem éreztem soha túlzsúfoltnak vagy akár túl bonyolultnak. Igazság szerint az író mindet a jól megszokott recept szerint vetett papírra; a főhős indiánok képességét meghazudtoló nyomelemző képessége, a helyi rendőrséggel való hatásköri apró vitái és bár csikorogva haladó üldözési nagyjelenetek nem voltak a könyvben, de rengeteg autókázás és rohangálás volt a különböző helyszínek között, a sötét és rég eltemetett családi titokról már nem is beszélve, mely elemek együttese mind-mind tökéletes légkört adtak a történetnek. Sajnos a cselekményről sokat nem írhatok, mert irtó könnyű lenne szétspoilerezni az egészet, amit tudni érdemes, hogy a könyv tele van atmoszférikus jelentetekkel és felejthetetlen karakterekkel. J.M. Gulvin mesteri képalkotása révén szinte érezni lehet Texas poros és kopott hangulatát, a régi elmegyógyintézet hátborzongató légkörét, a szereplők kétségbeesését, melyek remekül fokozzák azt a félelmetes nyugtalanságot, ami az olvasót járja át akkor, amikor az igazság épphogy csak elkezd kikristályosodni előtte. Amely a könyv felétől már ugyan sejthető, de mégis köröm rágva folyamatosan csak azon lehet agyalni, hogy ha a feltevéseid igazak, akkor jézusom! ez mekkora szívás mindenkinek. 

Szóval J.M. Gulvin magasra tette a mércét a műfajban, kíváncsian várom, hogy mivel rukkol majd elő a következő részben. És már most bizton állítom, hogy a Hosszú számolás az idei év egyik legjobb krimije volt számomra.
J. M. Gulvin
Értékelés: 5/5

Eredeti cím: The Long Count
Kiadó: Gabo
Sorozat: John Q. 
Oldalszám: 328


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Michael Harvey: Brighton

Nincsenek megjegyzések
A történet két férfiről; Kevinről és Bobbyról szól, akik egy Brighton nevű kisvárosban nőttek fel. Kevin gyermekkorában a család titkos büszkesége – egy igazi baseball csillag, kitűnő tanuló, kész mintagyerek volt -, míg Bobby egy kissé durva karakter, teljesen más, mit Kevin mégis közeli barátság alakul ki közöttük. Olyannyira, hogy az idő múlásával Bobby nemcsak Kevin nagymamájának tulajdonában lévő taxitársaság legmegbízhatóbb tagjává válik, hanem mondhatni igazi családtag lesz belőle. Aztán a nagymamát szörnyű tragédia éri, mely esemény erőszakos megtorlása miatt Kevin 15 éves korában a nagybátyja kocsijának hátsó ülésén kénytelen elhagyni a várost, míg Bobby ott marad elvinni a balhét.

Aztán ugrunk egyet az időben, Kevin már Pulitzer-díjas újságíró a Boston Globe-nál, de 25 év óta még mindig nem tért vissza a szülővárosába. Egyrészt a rossz emlékek miatt, másrészt pedig mert kerülte a családját, de különösen Bobbyt. Aztán amikor megtudja, hogy régi barátja egy helybeli sorozatgyilkosság első számú gyanúsítottja ismét Brightonban találja magát és természetesen mindent megtesz, hogy megvédje őt és kettejük titkát. Ehhez azonban nem csupán egy ravasz, minden hájjal megkent gyilkossal kell szembenéznie, hanem a saját lelkiismeretével is.


Nem panaszkodásként mondom, de ez a könyv sem úgy indult, hogy az első perctől kezdve magába szippantott volna. Ahogy építkezett a történet én is hasonló tempóban hangolódtam rá a sztorira, a szereplőkre és az író különös stílusára. Igazából nem egészen ilyen élményre számítottam, amikor a kezekbe vettem ezt a könyvet. Ami különösképp megmaradt belőle az az 1970-es évek Brightonja, melyet a szerző olyan érzékletesen és részletesen ábrázolt, hogy azt egyszerre éreztem otthonosnak ugyanakkor rendkívül erőszakosnak és nyomasztónak. És mivel az egész könyv miliőjét tulajdonképpen ez a lepukkant kisváros adta - ahol ebben az időben a bőrszín fontosabb volt, mint a becsület és az igazság, és ahonnan az embernek nem igazán volt lehetősége a kitörésre -, erősen rányomta bélyegét a könyv hangulatára.

A legnagyobb problémám a regénnyel, hogy egyik szereplő sem váltott ki belőlem túlzottan erős érzelmeket. Bobby volt az egyetlen, akiért kezdetben izgultam, és akinek drukkoltam, mert bár közel sem volt makulátlan mégis szimpatikusnak és hát igen, kis túlzással szerethetőnek éreztem a karakterét. Olyan volt ő a szememben, mint egy igazi nagy testvér, aki a szeretteiért mindenre képes, és ez a védelmező küldetéstudata az évek múlásával sem változott semmit. Amikor megtudtam, hogy Kevinen kívül más ismerősei sorsát is nyomon követi és csendben hátulról támogatja őket, igazán nagyot nőtt a szememben, de ennek ellenére valahogy mégis úgy éreztem, hogy nem sikerült eléggé megismernem ahhoz, hogy közel érezzem magamhoz. Merthogy semmit nem tudtam arról, hogy ő hogyan is látta és élte át a vele történt eseményeket. Annyira jó lett volna néha belelátni a fejébe és megismerni az ő emlékeit is, mert bár a tettei ugyan beszéltek helyette, de a gondolatai révén azért mégis sokkal tisztább lett volna a kép. Aztán itt volt nekünk Kevin, akinek a sorozatgyilkos utáni nyomozása ugyan sok izgalmat tartogatott számomra, de mégsem tudta folyamatosan fenntartani az érdeklődésemet. Arról már nem is beszélve, hogy a végén volt egy olyan húzása, amit egyszerűen nemcsak, hogy nem tudtam hova tenni, de határozottan meg is gyűlöltem őt miatta.   
Igazából nem tudom megragadni azt a pillanatot, hogy hol csúszott félre az egész, hogy honnan kezdtem azt érezni, hogy már nem nagyon köt le a történet. Pedig az alapötlet szerintem baromi jó volt, de sajnos a kivitelezés nekem nem jött be és a vége sem ütött akkorát, mint amire számítottam. És ezért bizony a feszültség hiányát, az események valószerűtlenségét és talán (a gyönyörű mondatai ellenére is) az író egyedi stílusát (ami mint tudjuk egy nagyon szubjektív dolog, lehet szeretni vagy sem…) okoltam leginkább. 

Ami viszont tetszett a könyvben az a szereplők közötti bonyolult kötelékek ábrázolása volt, illetve Kevin emlékeinek és félelmeinek különös egyvelege, valamint a családjával való fura kapcsolata, mely elemek megjelenítése a könyv elején igazán erősre sikeredett. Szóval összességében érdekes olvasmány volt ez. Nem lett a kedvencem, de örülök, hogy olvashattam. 
Michael Harvey
Értékelés 3.5/5

Kiadó:Gabo
Eredeti cím: Brighton
Sorozat: -
Oldalszám: 364


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése