A
tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal
ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel az otthonában, aki jóvátétel gyanánt
magával hurcolja a tündérek birodalmába. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója
valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan
tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. Miközben az
udvarban Feyre Tamlin iránt érzett jéghideg gyűlölete egyre forróbb szenvedéllyé kezd átalakulni, észre sem veszi a birodalom felett egyre nagyobb méreteket öltő fenyegetést, melynek pusztító rombolását minden jel szerint ember létére csak ő képes megakadályozni, ellenkező
esetben örök pusztulásra ítéli szerelmét Tamlint és világát.
Igazából nem
akartam értékelést írni erről a könyvről, mert mély gondolatokat nem indított
el bennem, ám úgy érezem, hogy pár mondat erejéig mégiscsak muszáj
billentyűzetet ragadnom, hogy mindennek ellenére leírjam milyen
különleges élményt nyújtott a számomra. Annál is inkább, mivel kisebb
fenntartással kezdtem bele, hiszen az írónő előző regénye az Üvegtrón anno nem
igazán nyerte el a tetszésemet, és ha több kedves molyos ismerősöm nem
szorgalmazta volna oly lelkesen a könyv mielőbbi olvasását, akkor lehet, hogy
még talán ki is marad az életemből. (Ó jaj, igen tudom, óriási veszteség lett
volna.)
Na de félretéve a cinizmust, tény, hogy az írónőnek hatalmas fantáziája van, mellyel simán levett a
lábamról. Arról már nem is beszélve, hogy egy olyan izgalmas és egyedi
atmoszférájú történetet hozott létre, amely A szépség és a szörnyeteg sztorijára
épült, ami számomra - mi tagadás - óriási pozitívum. Egyrészt, mert a kedvenc
mesémről van szó másrészt, mert szeretem, ha egy régi mese új ízt kapva alapja
lesz egy teljesen más környezetben játszódó és irányba haladó történetnek.
Maga a
cselekményt sajnos a könyv kétharmadáig elég lagymatagnak éreztem, azonban a
könyv utolsó harmadában Feyre próbatételei mindenért kárpótoltak. Ezek a
jelenetek nagyon, ismétlem nagyon sokat dobtak a könyv élvezeti értékén, sőt mi
több, ezen fejezeteknek köszönhető, hogy
a későbbiekben a folytatásokra is kíváncsi leszek.
A
szereplőkkel azt kell mondjam, hogy egész fura kapcsolatba keveredtem. Az egyik legfőbb karakter Tamlin, akinek
minden jel szerint le kellett volna vennie a lábamról teljesen hidegen hagyott.
Nincs mit szépíteni a dolgot, én mindig is a rosszfiúkra buktam és Tamlin
bizony túl jó, túl szép, túl kedves és önzetlen volt ahhoz, hogy szeretni tudjam. Egyszerűen képtelen voltam belehabarodni, olyannyira, hogy a
könyv végére már kifejezetten irritált a jelenléte. Ellenben a Éjszaka udvarának urát, akit a gonosz tettei és sorozatos kellemetlenkedései ellenére is
sokkal izgalmasabb és szimpatikusabb karakternek találtam. És hogy a hősnőnk se
maradjon ki a sorból, miatta rendkívül sokat bosszankodtam. A családja
életben maradásáért tett önfeláldozását példaértékűnek találtam, de miután bekerült a tündérek birodalmába és egyre közelebbi kapcsolat kezdett kialakulni közte és Tamlin között egy önfejű és kezelhetetlen kis hülye tinilánnyá változott, aki a tanácsokra és a
rá leselkedő veszélyekre fittyet hányva mindig csak a saját feje után ment. Arról
már nem is beszélve, hogy annyira el volt foglalva szegény sanyarú sorsával,
hogy meg sem fordult a fejében, hogy vajon milyen pusztítás közeledhet Prythian felé, aminek még az udvar főura sem tud ellenállni. Túl vak volt, hogy
átlássa a helyzetet, no nem mintha én tudtam volna, hogy mi a probléma az udvarban,
de a helyében tuti jobban utánajártam volna.
A
szereplőkkel azt kell mondjam, hogy egész fura kapcsolatba keveredtem. Az egyik legfőbb karakter Tamlin, akinek
minden jel szerint le kellett volna vennie a lábamról teljesen hidegen hagyott.
Nincs mit szépíteni a dolgot, én mindig is a rosszfiúkra buktam és Tamlin
bizony túl jó, túl szép, túl kedves és önzetlen volt ahhoz, hogy szeretni tudjam. Egyszerűen képtelen voltam belehabarodni, olyannyira, hogy a
könyv végére már kifejezetten irritált a jelenléte. Ellenben a Éjszaka udvarának urát, akit a gonosz tettei és sorozatos kellemetlenkedései ellenére is
sokkal izgalmasabb és szimpatikusabb karakternek találtam. És hogy a hősnőnk se
maradjon ki a sorból, miatta rendkívül sokat bosszankodtam. A családja
életben maradásáért tett önfeláldozását példaértékűnek találtam, de miután bekerült a tündérek birodalmába és egyre közelebbi kapcsolat kezdett kialakulni közte és Tamlin között egy önfejű és kezelhetetlen kis hülye tinilánnyá változott, aki a tanácsokra és a
rá leselkedő veszélyekre fittyet hányva mindig csak a saját feje után ment. Arról
már nem is beszélve, hogy annyira el volt foglalva szegény sanyarú sorsával,
hogy meg sem fordult a fejében, hogy vajon milyen pusztítás közeledhet Prythian felé, aminek még az udvar főura sem tud ellenállni. Túl vak volt, hogy
átlássa a helyzetet, no nem mintha én tudtam volna, hogy mi a probléma az udvarban,
de a helyében tuti jobban utánajártam volna.
Ami igazán
tetszett a könyvben az maga a háttértörténet és a tündérek világa volt - ami
szerintem nagyon jó alapokra épült -, valamint a különböző lények sokszínűsége, melyek összessége adta tulajdonképpen számomra a
könyv erősségét. És bár igaz, hogy a főszereplők nem nőttek közel a szívemhez,
de szerencsére volt pár olyan mellékszereplő, akik a hűségükkel, a humorukkal vagy épp a rosszindulatú gáncsoskodásaikkal nemcsak megízesítették a történetet, de szinte kikövetelték, hogy odafigyeljek rájuk, sőt mit több, megkedveljem őket.
Mindent
összevetve azt kell mondja, hogy az Üvegtrón után pozitívan csalódtam Sarah J.
Maas regényében, mellyel ugyan adódtak kisebb gondjaim és a végén is némi
hiányérzettel csuktam be a könyvet – hogy miért, ne kérdezzétek, mert meg nem
tudnám mondani – de mindezek csak részben csorbították azt a kellemes
élményt, amit ez a szórakoztató fantasy nyújtott a számomra, úgyhogy a
romantika, kaland és fantasy rajongóknak csak annyit mondhatok hajrá!
 |
| Sarah J. Maas |
Értékelés: 4/5
Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: A Court of Thorns and Roses
Oldalszám: 512
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése