2017/06/23

, , , ,

Elizabeth Hoyt: A ​sötétség hercege ~ Maiden Lane 6.

Már szinte el is felejtettem, hogy mennyire imádtam régebben Elizabeth Hoyt könyveit olvasgatni, szerintem nagyszerű történelmi romantikus regényeket ír. Julia Quinn mellett ő a másik nagy kedvencem ebben a műfajban, és a Sötétség hercege egy igazán jól sikerült darabja, mellyel bizony ismét sikerült elbűvölnie.

Történetünk főhőse, Maximus Batten, húsz évvel ezelőtt szemtanúja volt szülei brutális meggyilkolásának. Az akkor tizennégy éves fiú azóta már felnőtt, és Wakefield hercegeként olyan tekintélyt parancsoló személyiség vált belőle, aki nappal a politikai élet fontos szereplője, míg éjszaka álruhát öltve St. Giles utcáit járva a bűn ellen harcol, és abban reménykedik, hogy egy nap bosszút állhat szülei gyilkosán.

Artemis Greavesel a sors finoman szólva is cefetül kibabrált. Lecsúszott nemesi családból származó társalkodónőként úrhölgyek kiszolgálása, támogatása és segítése a feladata, tehát férjre, vagyonra, urambocsá boldog jövőre egyáltalán nem számíthat. Ráadásul a testvérét egy örült gyilkosnak tartják, de ő biztosan tudja, hogy a bátyja a légynek sem tudna ártani, ezért mindent megtesz, hogy kiszabadítsa őt a börtönből. Egyik éjjel az unokatestvérét kísérve, egy ostoba fogadás miatt a sötét utcákon bóklászva rablók támadják meg őket, ám a St. Giles-i kísértet hamar a segítségükre siet, mely nagy hatást gyakorol Artemisre. És természetesen ő sem hagyja hidegen a megmentőjét, amikor kést rántva kész lett volna harcba szállni a támadóival.  

Atremis okos nő volt, így nem sok idő kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, ki is rejtőzik a hírhedt kísértet álarca mögött. És amikor mindez megtörténik merész lépésre szánja el magát; megzsarolja Maximust, hogy csak akkor nem árulja el a titkát, ha minden befolyását latba vetve kiszabadítja szeretett ikertestvérét a börtönből.


Élvezettel követtem nyomon a szereplők sorsát, akik amellett, hogy mindketten elég összetett személyiségek voltak, gyermekkorukból rájuk maradt mély lelki sérüléseket is hordoztak magukban. Maximus komor, zárkózott arca egy sebzett, de érző szívű férfit takart, akit a szülei gyilkosa iránt érzett elvakult bosszúvágyából csak egy olyan kitartó és makacs nőszemély tudott kizökkenteni, mint amilyen Artemis volt.
Mert Artemis bizony nem mondható mindennapi jelenségnek; meglehetősen talpraesett és roppant bátor nő volt, egy olyan kivételes nőszemély, aki tudja, hogy mit akar és nem fél változtatni a sorsán, ráadásul megvan a magához való esze is. Mely tulajdonságával határozottan kiemelkedik e műfaj hősnői közül, és többek között ezért is szeretem annyira az írónő könyveit. Meg azért is, mert nagy figyelmet fordít a kor hiteles ábrázolására, (amely ez esetben az 1740-es évek voltak – ojjé, a főhősünk még rizsporos parókát hordott), a társadalmi miliőre, pironkodva mondom, de a vérpezsdítő erotikus jelenetekre is, a gördülékeny stílusról és a komolyabb hangvitelről - mely miatt számomra sokkal hihetőbbé és hitelesebbé válnak a történetei -, már nem is beszélve.

Na de visszatérve a történethez rendkívül tetszett, hogy Maximus, mint egy korabeli Batman testesítette meg az igazságosztót London egyik legrosszabb nyomornegyedében. Természetesen minden adott volt hozzá, hogy azzá váljon: a szülők erőszakos halála   a gyilkos iránt érzett mérhetetlen bosszúvágy megfelelő társadalmi háttér alagútrendszer a kastély alatt egy hű és a végletekig elkötelezett inas a szülők halála miatt érzett bűntudat és bánat végül pedig az elengedhetetlen egyéni álruha ... és én ezt mind imádtam és roppant élveztem - ha valamit kihagytam, nyugodtam szóljatok.

Ráadásul a szereplők egymásra találásának bemutatásával is remek munkát végzett az írónő, ami pont annyira volt érzelmes, buja szenvedéllyel, izgalmas rejtéllyel és kalanddal tarkított, mint amennyire lennie kellett. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az istennős becéző szavak tőlem aztán nyugodtan kimaradhattak volna a történetből. 

A mellékszereplők tekintetében Artemis megkínzott ikertestvére Apolló, és Maximus félig vak húga, Phoebe vált számomra igazán szimpatikussá, mely miatt az ő történetükre roppant kíváncsi vagyok. Azonban jó ha tudjátok, hogy  A sötétség hercege a Maiden Lane sorozat hatodik része, melynek előzmény regényeihez eddig még nem volt szerencsém. Ám úgy vélem, hogy a sorozat valamennyi kötete - a hatodik legalábbis mindenképp - önálló történetként is megállja a helyét, úgyhogy a műfaj rajongóinak, tehát minden álmodozni kész romantikus léleknek csak ajánlani tudom.

Elizabeth Hoyt
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: General Press
Eredeti cím: Duke of Midnight
Sorozat: Maiden Lane
Oldalszám: 320

tovább olvasom Elizabeth Hoyt: A ​sötétség hercege ~ Maiden Lane 6.

2017/06/14

, , , ,

Lindsey Kelk: Az olasz kaland (Egy lány 2.)

A sorozat első része óriási élményt nyújtott a számomra. Imádtam minden egyes sorát és alig vártam, hogy végre a folytatást is mihamarabb a kezeim közé kaparinthassam. Ám legnagyobb sajnálatomra Az olasz kaland mégsem váltotta be maximálisan a hozzá fűzött reményeimet.  Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy  csalódás volt, mert közel sem mondható annak, hanem egyszerűen csak nem volt rám oly nagy hatással mint azt reméltem.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Tess nemrég tért vissza az életét megváltoztató Hawaii nagy utazásról, amikor is tíz gyötrelmes év után végre Charlie viszonozni látszik szerelmét. Sőt mi több, egy saját reklámügynöséget indít, melyben Tess szakértelmére és segítségére is feltétlen számít. Ám Tesst kétségek gyötrik, gondolatai vissza-vissza kalandoznak a Hawaii-on megismert észbontóan szexi újságíróhoz Nickhez, akibe mi tagadás, rövid időn belül totál szerelmes lett.  Ráadásul a nemrégiben indult, felívelőben lévő új munkája a divatfotózás Milánóba szólítja, ahol lehetősége lenne újra találkozni vele. Úgyhogy Tess most teljesen össze van zavarodva és nem tudja, hogy mitévő legyen. Már egy évtizede Charlie az álma, aki most itt van és csak érte kellene nyúlnia, de Nick iránt is olyan erős érzelmeket táplál, amitől még maga is megijed. Szóval, hogy London vagy Milánó? Charlie vagy Nick? 
Ha egem kérdeznétek én gondolkodás nélkül tudnám a választ, de mivel Tessről van szó - aki nem egyszerű eset -, kénytelenek vagyunk végigasszisztálni döntésének rögös útját. 


Először is szeretném leszögezni, hogy az írónő ezzel a sorozatával véglegesen bebiztosította helyét a szívembe. Imádom a történetei könnyed és humoros, néha kissé infantilis belső monológokkal tarkított csajos hangvételét. A szereplők közötti romantikát és magát a szereplőket is, még ha néha gondjaim is adódtak velük. Örömmel fogadtam a korábbi részben már megismert résztvevők újbóli felbukkanását: a divatmágnás Al-ét, akinek a fiával kialakult rossz kapcsolatának az okára roppant kíváncsi vagyok, valamint Tess újdonsült barátjáét Paige-ét. Persze Tess legjobb barátnője Amy sem hiányozhatott a könyvből, akinek ezúttal most kiemelkedő szerepet szánt az írónő. No és természetesen a mesés Kekipit sem lehet szó nélkül hagyni, akinél szimpatikusabb meleg karaktert még nem hordott a hátán a föld. Charlie-ról semmi rosszat nem tudok mondani, igazából vele most minden rendben volt, ennek ellenére én továbbra is Nickért rajongok, aki ebben a részben most egy egészen más oldalát mutatta be nekünk. A nagyképű, önző és arrogáns megnyilvánulásai kissé háttérbe szorultak és inkább a belső lelki világába nyerhettünk részletesebb betekintést. 

A történet helyszíne Hawaii-ról Milánóba került át, mely hely, be kell valljam, annyira nem dobogtatta meg a szívemet. Annál is inkább mivel bár magam előtt láttam (kedves barátnőmnek és a google-nek hála) a város azon nevezetességeit, ahol a fontosabb jelenetek játszódtak, és a divatszakma rejtelmeiről is meglehetősen átfogó képet kaptam, de az ottani emberek mentalitását és az olasz élet varázsát sajnos nem volt szerencsém átélni.
Két dolog volt igazán, ami zavart a könyvben. Az egyik, ami már az első részben is csípte kissé a szememet; a rengeteg piálás. Iszonyat alkoholt fogyasztottak a szereplők ez alatt a pár nap alatt. Annyira sokat, hogy annak én már a felétől, mit a felétől már a negyedétől - kis túlzással - folyamatos alkohol mámorban lebegnék.  A második pedig Tess idegborzoló döntésképtelensége a két pasi között, illetve a végső nagy jelenetnél elkövetett ostoba hibája.

Mindent összevetve azonban mégis azt kell mondjam, hogy rendkívül élveztem a könyv olvasását, és jó volt újra elmerülni Tess kalandjaiban. A történet könnyedén vitt magával, rengeteg olyan rész volt benne amin hangosan nevettem, és a szereplőket is olyan valóságosnak éreztem, mintha csak mindegyiküket személyesen is ismertem volna. Úgyhogy aki az elkövetkező forró nyári napokban a koktélja mellé (mert az mindenképp szükségeltetik ehhez a könyvhöz), pár órás könnyed kikapcsolódásra vágyik, annak kitűnő választás lehet ez a regény, melynek a folytatását bízom benne, hogy mihamarabb elhozza nekünk a kiadó.
Lindsey Kelk
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: What A Girl Wants
Sorozat: A Girl
Oldalszám: 424

tovább olvasom Lindsey Kelk: Az olasz kaland (Egy lány 2.)

2017/06/05

, ,

Julianne Donaldson: Blackmoore

A könyv hősnője egy Kate Worthington nevű fiatal hölgy, aki minden erejével azon van, hogy megszabaduljon az édesanyja által elvárt kötelezettségek alól. Pár éve megfogadta magában, hogy soha nem fog férjhez menni és a nagynénje meghívásának eleget téve Indiába fog utazni világot látni. Ám az anyjának fontosabb tervei vannak vele, és hogy mindezt megvalósítsa alkut köt Kate-el, mely szerint csak akkor adja áldását az indiai útra, ha egymás után három házassági ajánlatra is képes nemet mondani. Ellenkező esetben nemcsak, hogy itthon kell maradnia, de még férjhez is kell mennie, egy nálánál jóval idősebb úriemberhez. Amikor Kate gyermekkori barátja, Henry Delafield meghívja őt, hogy töltsön pár napot a családja impozáns Blackmoore-i kastélyába régi álma válik valóra. És mi más is lenne jobb hely számára három kérő beszerzésére, mint a zord angliai lápvidéken fekvő, titkos járatokkal tarkított gyönyörű kastély.


Az írónő előző könyvével még nem igazán tudta belopni magát a szívembe. Ott a főhősnő ostobasága és naivsága volt az, ami miatt többször is nyomdafestéket nem tűrő kinyilatkoztatásra ragadtattam el magam. És bár igaz, hogy a Blackomoore hősnőjével is voltak gondjaim - csekély érzelmi intelligenciáját a könyv elején roppant bosszantónak találtam -, és egy-két mellékszereplőnek is szívesen kitekertem volna a nyakát, mégis mire a történet végére értem azt kell mondjam, hogy elégedetten csuktam be a kötetet, mert a romantikus jelenetek mindenért, ismétlem mindenért kárpótoltak.

Őszintén szólva Kate nem egy kimondottan szerethető karakter, mármint számomra semmiképp nem nevezhető annak. Komoly tüskét hagyott bennem az anyjával kötött alkuja, melynek véghezvitelét tényleg komolyan is gondolta. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez a fiatal lány ennyire szívtelen és számító, más emberek érzelmeit ily módon kihasználó kegyetlen dög lenne. Annál is inkább, mivel ő a könyv hősnője. Értitek. A Hősnője. Akit ugye valamilyen pozitív tulajdonsága miatt kellene állítólag szeretnem és a szívembe zárnom. De sajnos mindez nem történt meg, ám a szerelméért tett önfeláldozása azért némiképp mégiscsak ellensúlyozta bennem a róla kialakított nem túl megnyerő képet.
Kate nem volt túl talpraesett, határozott és karakán sem. Képtelen volt kiállni magáért és ez baromi idegesítő volt számomra. Persze nem mondom, hogy könnyű dolga volt ilyen család mellett, de talán pont ezért kellett volna egy kicsivel jobban megmakacsolnia magát és rég a sarkára állnia. Persze ahogy folyamatosan kezdett betelni nála a pohár előbb-utóbb ennek is eljött az ideje, de addig is elég sok ocsmányságon kellett szegénynek átesnie. Ráadásul Henryn kívül csupa rosszindulatú ember vette őt körül. Senki nem volt, aki bátorította vagy lelket öntött volna belé a nehéz percekben. Sem egy szerető anya, sem egy igaz testvér vagy barátnő. És talán pont ennek volt köszönhető a könyv szomorú és mélabús hangulata, mely miatt úgy éreztem, hogy igen, a Blackmoree határozottan kiemelkedik érzelemgazdagságával, no és persze a romantikus jelenetek bájával az eddig általam olvasott történelmi románcok sorából.

Az írónő tökéletesen át tudta adni Kate szorongását, a botrányos anyja iránt érzett gyűlöletét, félelmét és reménytelen vágyakozását a szabadság iránt. Henry küzdelméről, óvó és védő szeretetéről, és ahogy a lány érzelmeit mindig egyensúlyba próbálta tartani már nem is beszélve. Tökéletesen átérezhető volt a szereplők vívódásai, fájdalmai, mély szerelmük és vágyakozásuk egymás iránt, mely érzéseik intenzitásáról és elfojtott indulataikról több apró rezdülés és mozzanat is árulkodott. És bár a történetben csak egy-két csókjelenetnek lehettünk szemtanúi, higgyétek el, hogy az is bőven elég volt ahhoz, hogy a szereplők szerelmét és annak beteljesülését tökéletesnek és kielégítőnek érezzük a könyv végén.
Szeretem, sőt mi több imádom a történelmi romantikusokat és Julianne Donalson hangja és írói stílusa nekem nagyon bejön. Igaz a hősnőivel vannak problémáim (cö-cö-cö) - hihetetlen indulatokat tudnak kiváltani belőlem, ami egyrészt jó, mert mi másért olvasnék, ha nem az átélt érzelmekért, indulatokért és izgalmakért. Másrészt viszont, irtózatosan bosszantó tud lenni, ha egy szereplő, ostoba, naiv, vagy tökéletlen, de ettől függetlenül mégis azt kell mondja, hogy szeretem az írónő könyveit, mert szívmelengetőek, kedvesek, bájosak, és mert hihetetlenül romantikusak. És mert egyszerűen jól esik olvasni őket.
Julianne Donaldson
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Blackmoore
Sorozat: - 
Oldalszám: 340

tovább olvasom Julianne Donaldson: Blackmoore