Brandon Sanderson: Acélszív (Leszámolók 1.)

Imádom a szuperhősökről szóló filmeket és könyveket, bár utóbbit nem volt még szerencsém sokat forgatni, képregényekkel, melyekből pedig akad bőven felhozatal ez idáig még nem próbálkoztam.  A Ködszerzet óta tudom, hogy Brandon Sanderson könyveivel nem lehet melléfogni, mert ez a pasi olyan gördülékenyen és látványosan tud írni, hogy amellett, hogy az olvasó folyamatosan úgy érzi, mintha filmvásznon nézné végig az egész sztorit, olyan logikusan és tudatosan fűzi egymásra az események sorát, hogy a végkifejletnél az ember szájából akaratlanul is kiszalad a basszus, na erre tényleg nem számítottam unalmas, de minden kétséget kizáróan mélyről jövő őszinte mondat. Ilyen felvezetés után naná, hogy örömmel és mi tagadás, óriási várakozással vetettem bele magam Sanderson ezen új, szuperhősökkel tarkított világába, melynek a végére érve ismét megállapítottam, hogy bizony megérdemelten jár neki az éljenzés és a rajongók hada.

De még mielőtt tovább fényezném ezt a tehetséges drága jóembert, a történetről is szólnék pár mondatot röviden. 

A nagy Vész eljövetele után Amerika több részre szakadt és néhány ember különleges képességekkel rendelkező lénnyé, úgynevezett Idollá változott át. Hogy hogyan és miért, és, hogy mi közük volt a Vészhez, azt senki nem tudja, a lényeg, hogy ezek az Idolok gonoszok, és egyetlen céljuk, hogy az emberek felett uralkodjanak. A történet Új-Chicagoban játszódik, ahol a leghatalmasabb Idol Acélszív vette át az uralmat. Rajta állítólag nem fog a pisztolygolyó, penge és a bomba sem, egyszerűen legyőzhetetlen. Az emberek pedig ezért rettegnek tőle, kétségbe vannak esve, káosz és éhezés uralkodik mindenhol, miközben a puszta túlélésért folyik a küzdelem. Lázadni pedig senki nem mer, csupán egyetlen kis csoport: a Leszámolók, akik eltökélték, hogy az Idolok tanulmányozása révén kiderítik a gyenge pontjukat, és módszeresen levadásszák őket. Hozzájuk csatlakozik egy fiatal srác, David Charleston, aki olyan információ birtokában van, ami új helyzetet és lehetőséget teremt a Leszámolók számára.
Ahol gonosztevők élnek, felbukkannak a hősök.
Nos, Sanderson előző regényéhez hasonlóan most is remekül szórakoztam. A könyv elején a világ és az alaphelyzet bemutatásával viszonylag gyorsan képbe kerültem. Az erőviszonyok pedig a már jól ismert – és számomra még mindig megunhatatlan - klasszikus témára, a jó és a rossz örök harcára épült, mely ellentét egyik oldalán a különleges képességeikkel (melyek a jövőbe látás, láthatatlanná válás, emberek egy kézmozdulattal való elporlasztása, meg minden más, amit el tudtok képzelni) rendelkező majdnem, ismétlem majdnem elpusztíthatatlan Idolok álltak. Míg a másik oldalon a mindenre elszánt, a Főidolokra módszeresen vadászó profi bérgyilkos csapat, a Leszámolók. Akik feladata persze sokkal nehezebb ezeknél az erős lényeknék, ám kicsit sem lehetetlen, mert mint mondtam az Idolok csak majdnem hallhatatlanok, ugyanis mindegyiküknek van egy gyenge pontja – tudjátok, mint Szupermannek a kriptonit -  amitől képesek visszaváltozni közönséges emberi lénnyé, még ha egyetlen pillanatra is, mely pillanat bőven elég arra, hogy valaki vagy valakik végezzenek velük. 
A könyv narrátora egy 18 éves fiú David, aki az apja holteste felett bosszút esküszik az őt meggyilkoló Acélszív ellen. Dávid egy nagyon szimpatikus és szerethető karakter volt számomra, meglehetősen impulzív, indulatos és meggondolatlan, mely tulajdonságok gyakran veszélybe sodorták őt és a társait, úgyhogy izgalomból és akciójelenetből ennek köszönhetően nem volt hiány a könyvben. A Leszámolók tagjai is teljesen rendben voltak, egy nagyon ütős és lelkes kis csapatott alkottak, rengeteg fegyverük és különleges kütyüjük volt, amit tisztességesen ki is használtak. Ők aztán tényleg értették a dolgukat, tökéletesen együtt tudtak dolgozni, és még élvezték is az akciókat miközben végig humoruknál voltak, szóval mi tagadás, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy ha lehetőségem adódna én is gondolkodás nélkül csatlakoznék hozzájuk. 

Az egyetlen gyenge pontja számomra a könyvnek az David zavaróan gyerekes kommunikációja és instant szerelme a csapat lánytagja iránt volt, mely jelenség gondolom annak tudható be, hogy a regény célközönsége a nálam jóval fiatalabb (tizenéves) korosztály, de ezen túl azt kell mondja, hogy mind stílusában, mind történetmesélésében, mind karakterekben újfent remek könyvet alkotott az író.
Úgyhogy összességében egy nagyon hangulatos és szórakoztató, végig feszes tempójú történetet olvashattam. Nagyon örülök, hogy belekezdtem a sorozatba, nem is értem, hogy hogyan kerülhette el eddig a figyelmemet... 
Természetesen a folytatásokra is vevő leszek.
Brandon Sanderson

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Delta Vision
Sorozat: Leszámolók trilógia
Oldalszám: 448

Anne Tyler: Az ecetlány

A huszonkilenc éves Kate tudós apjával és a kissé dilis húgával éli unalmas kis hétköznapjait. Az apja Dr. Battista amolyan igazi tudós ember: bogaras, csőlátású, és az életét is képes lenne a kutatásaiért feláldozni, szóval tipikus olyan ember, aki ha a munkájáról van szó mindenre, ismétlem mindenre képes. Úgy tűnik, hogy hatalmas áttörés előtt áll a kutatásban, mely projekt befejezéséhez mindenképp szüksége van hű laborasszisztensére Pjotr Cserbakovra, akinek a 3 évre szóló vízuma hamarosan lejár. A probléma véresen komoly: két hónap múlva ez a pótolhatatlan jóember kénytelen lesz elhagyni az országot hacsak…

… hacsak feleségül nem veszi a doki lányát és ezzel zöldkártyához nem jut. És, hogy Katának erről mi a véleménye? Az különösebben egyik férfit sem nagyon érdekli.

Imádom Shakespeare Makrancos Katáját. Kismilliószor láttam már tévében, elsősorban a Zeffirelli által rendezett 1967-es változatot – amit ha esetleg valaki elmulasztott volna megnézni, mindenképp pótolja, mert kihagyhatatlan - és színházban (legutóbb Nagy Ervin közreműködésével, ami ahhh..., szintén fantasztikusan jó volt), szóval mi tagadás, odavagyok ezért a műért na. Ennek is volt köszönhető, hogy olvasás közben egy-egy jelenetnél olyan képek, de legfőképp érzések törtek fel belőlem, amik már ismerősek voltak számomra, melyeket korábban már láttam, átéltem és baromira élveztem, úgyhogy ennek fényében tulajdonképpen jót szórakoztam a könyvön, de volt egy két dolog, ami miatt a végén mégis kissé rossz szájízzel csuktam be a kötetet.

Shakespeare Katájának karcossága, szókimondó természete nemcsak veleszületett tulajdonság, hanem a környezetében élők viselkedésének következménye is, mely lehetőséget Tyler maradéktalanul ki is szeretett volna aknázni. Erre a témára építve próbált valami egészen újat alkotni, nevezetesen Kata családját és a velük való kapcsolatát bemutatni, miközben az eredeti történethez is hű akart maradni. És ez nagyon jó ötlet volt a részéről, hiszen Kata oldaláról még tényleg nem hallhattuk a történetet, de karakterének ábrázolása valahogy mégsem úgy sikerült, ahogyan azt anno Shakespeare megálmodta. Ebben a verzióban Katát inkább józannak és praktikusnak, meg talán egy kicsit flegmának találtam, mintsem vehemensnek, zsémbesnek és dacosnak. És hogy ez most jó vagy nem, azt mindenki döntse el majd maga, számomra hiányzott lényéből a makrancosság, a kezelhetetlenség és az a bizonyos vadság, ami tulajdonképpen - amellett, hogy az eredeti történet ízét és zamatát adta - minden baj okozója is volt.
Tetszett, ahogyan Tyler Pjotr és Kata történetét a mai modern környezetbe helyezte, ám a szereplők közötti harc, Kata provokálása és megszelídítésének folyamata nagy szívfájdalmamra az eredetihez képest meglehetősen felhígult, előbbi tán egyáltalán nem is volt. Azok a részek, melyek az eredeti műben Kata megzabolázásáról szóltak teljesen kimaradtak, mivelhogy Pjotrnak Petruchioval ellentétben nem volt kit megzaboláznia. És ha már Pjotrnál tartunk, merev és zárkózott karaktere sajnos nem került közel a szívemhez, ez a keleti habitus és életérzés nekem nem jött be. Kate önző apjától pedig - aki a saját érdekeit mindig a lányai elé helyezte - sokszor ökölbe szorult a kezem és nem győztem csodálkozni azon, hogy Kata hogyan is tűrhette mindezt szó nélkül. Ugyanígy értetlenül állok, az előtt a dolog előtt is, hogy végül is Katát mi vette rá a házasságra, merthogy nem a szerelem az biztos. Mondjuk az epilógusból megtudhatjuk ugyan, hogy ezek ketten milyen boldogan élnek - gondolom míg meg nem halnak -, de hogy ez a fene nagy szerelem és összhang mikor és hogyan alakult ki közöttük, arról már nem szólt a fáma.

De Kate döntéséhez még pár gondolat erejéig visszatérve: két lehetőség is felmerült olvasás közben a fejemben. Az egyik, hogy talán azért ment férjhez Pjotrhoz, mert úgy gondolta, hogy csak így szakadhat ki az apja által elvárt szerepkörbőrből. Ami ha így lenne, akkor azt kell mondjam, hogy elég butácska a szentem, hiszen ezt sokkal egyszerűbb módon is megtehette volna: fogja a kis motyóját és szépen elköltözik. A másik lehetőség, hogy talán így - feláldozva önmagát - akar az apjának segíteni, mely esetben pedig úgy vélem, hogy ez a makrancos Kata nemhogy nem makrancos, hanem egy erőtlen, magáért kiállni képtelen szerencsétlen teremtés. 

Szóval, mint látjátok jócskán voltak problémáim a könyvvel, nem tagadom, mint ahogyan azt sem, hogy voltak olyan részei is melyeken rendkívül jól szórakoztam. Tyler roppant szellemes és vicces formában alkotta újra Kata történetét, melynek a végét ugyan nagyon leegyszerűsítette, de a mű rajongói számára még így is azt kell mondjam, hogy megéri elolvasni.

– Van egy mondás odahaza: „Kedves ember olyan, mint üres kalória: édes, de nem táplál.”
Ez érdekes, gondolta Kate.
– Nos, nálunk pedig van egy mondás arról, hogy több legyet foghatsz mézzel, mint ecettel.
Anne Tyler

Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Kossuth
Sorozat: SHAKESPEARE ÚJRA
Oldalszám: 256

Emma Healey: Elizabeth eltűnt

Kissé depresszív volt számomra ez a könyv, és nem a témája miatt, bár természetesen az is hozzájárult ehhez az érzéshez, hanem a főszereplő idős hölgy miatt, akinek a betegségéről olvasva végig az járt a fejemben, hogy istenem! Mi lesz velem, ha én is ilyen feledékeny, ész és értelem nélküli állapotba kerülök majd öreg koromban.

„Miről is beszéltem? Nem emlékszem. Volt valami. Valami… valami… valami… Nem emlékszem. Elizabeth eltűnt.”

A könyv egy roppan feledékeny nyolcvankét éves Maud nevű nőről szól, aki azon kívül, hogy mindent, de tényleg mindent elfelejt, csak egy dologban biztos, hogy a legjobb barátnője Elizabeth eltűnt. Maud fokozatosan veszíti el emlékezetét és kapcsolatát a külvilággal, ezért segítségül olyan papírcetlikkel veszi körül magát, amikre különböző utasításokat és tilalmakat ír emlékeztetőül, de sajnos a fokozódó betegsége miatt ahogy elolvassa őket, pár másodperccel később már el is felejti mindegyiket. Néha azt is elfelejti, hogy hol lakik, és ha teát főz magának akkor azt, hogy azt meg is kellene innia. A boltban nem tudja, hogy mit akart vásárolni és vannak helyzetek, amikor nem érti, hogy hogyan is került ő oda. Egyetlen stabil pont az életében a lánya, az unokája és a legjobb barátnője Elizabeth, akinek - ha a jegyzeteinek hinni lehet - nyoma veszett.

Valószínűleg a barátnője kertjében talált régi púderkompakt rozsdás teteje volt az elindítója mindennek, amely emlékei szerint a hetven évvel ezelőtt szintén nyomtalanul eltűnt nővéréé volt. Ennek az apró tárgynak a hatására elevenednek meg előtte a régmúlt emlékei, melyek aztán a jelen eseményeivel egyre jobban összemosódnak elméjében. Ezek az emlékfoszlányok a II. világháború utáni időszakba nyúlnak vissza, amit Maud még ennyi év után is pontosan fel tud idézni magában. Az érzés pedig, hogy valakit elveszített - akkor a nővérét, most pedig Elizabethet - sehogy sem hagyja nyugodni.

A történet két idősíkon játszódik. A múltban történt eseményeknél – melyek sokkal színesebbek, részletesebbek és érzékibbek voltak, mint a jelen történései - a II. világháború utáni időbe repülünk vissza, melyet nagy örömmel fogadtam, mivel rendkívül szeretem a világháború előtt, közben és után játszódó történeteket. Egyrészt azért, mert roppant egyedi és különleges hangulatot tudnak árasztani magukból, másrészt pedig mert a segítségükkel mindig egy kicsivel többet tudhatok meg erről az időszakról, és ez most sem történt másképp.
Amikor Maud nővére Sukey eltűnt, káosz és zűrzavar uralkodott a háború utáni Londonban. Sukey nemrég ment férjhez Frankhez, aki elég iszákos és megbízhatatlan embernek bizonyult, a feketepiacon az élelmiszerjegyekre kapható dolgok árulásával kereste a kenyere nagy részét. Először úgy gondoltam, hogy biztos neki lehetett valami köze a felesége eltűnéséhez, de aztán ott volt az a fura srác is Dougles, aki a család albérlője volt és minden jel szerint többet tudott, mint amit elárult. És arra a bolond nőre is erősen gyanakodtam, aki állandóan ott ólálkodott az utcában, de hogy pontosan kinek a keze volt Sukey eltűnésének hátterében arra csak a könyv végén derült fényt.

Sajnos a jelenben játszódó epizódok annyira nem fogtak meg maguknak, annál is inkább mivel ennél az idősíknál Maud elég megbízhatatlan narrátornak bizonyult, és ez miatt inkább kissé idegesítőnek mintsem izgalmasnak éreztem az Elizabeth utáni nyomozást. Muszáj azonban megemlítenem, hogy ezeknél a részeknél a szerző olyan érzékletesen és megindítóan tudta ábrázolni Maud gondolatait, leépülésének és bizonytalanságának folyamatát, hogy teljesen a hatása alá kerültem, végig szívszorító volt olvasni róla.

Összességében tetszett a történetet és nagyon élvezetes volt nyomon követni, ahogy a régmúlt eseményei szép lassan a felszínre kerültek. Maud emlékképei olyanok voltak akár egy kirakós játék apró darabkái, melyekből minél többet ismertünk meg, annál közelebb kerültünk Sukey eltűnésének megoldásához. És bár az elején a történet kissé lassan indult, mégis azt kell mondjam, hogy a végére már rendkívül nehezen eresztett. 
Emma Healey
Azt olvastam valahol, hogy az írónőt a nagymamája demenciája inspirálta a történet megírásában, és hogy ez az első regénye, amely szerintem nagyon egyedire és nagyszerűre sikerült - a lélektani regények kedvelői számára csak ajánlani tudok.  

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Cartaphilus
Sorozat: -
Oldalszám: 304

Fiona Gibson: Anya randizni kezd

Ahogy megláttam ezt a gyönyörű könyvet az új megjelenések között rögtön úgy éreztem, hogy nekem bizony ezt mindenképp olvasnom kell. És nem csak a csodás borítója miatt, ami meg kell hagyni tényleg elég figyelemfelkeltőre sikeredett, hanem mert olyan rég olvastam már egy igazán jó chik litet (anyáról lévén szó mom litet), hogy már el is felejtettem, hogy mennyire élveztem anno ezeket a könyveket.
A történet központi karaktere Alice, egy egyedülálló anya, aki a két tizenéves fiát egyedül neveli. Körülbelül hat éve vált el a férjétől, főállásban iskolatitkárként dolgozik és munka után buzgón ügyködik habcsókvállalkozásának beindításán. És ó anyám, azok a habcsókok! Eperből, pisztáciás rózsavízből meg apró, sósvajkaramella-szilánkokból készítette őket, és olyan sűrűn és részletesen esett róluk szó a könyvben, hogy szinte éreztem az édes illatukat és ízüket a számban, úgyhogy ennek örömére muszáj volt meglátogatnom egy cukrászdát. De visszatérve Alice-hoz egy katasztrofálisan elsült randi után a három barátnője úgy gondolja, hogy besegítenek neki kicsit a pasizásban. Elhatározzák, hogy mindegyikük kiválaszt az ismeretségi köréből egy-egy figyelemre méltó, független férfit, Alice-nak pedig csak annyi lesz a dolga, hogy mindhármukkal randizik egyet. Három férfi, három vakrandi, a felvetés izgalmas, és igen egyszerű, de mint tudjuk az élet útjai kifürkészhetetlenek – jézusom, hogy ez milyen közhelyesen hangzott.


Élveztem a történetet Alcie szemszögéből olvasni és Alice-t magát is nagyon szerettem. Végre egy olyan hősnővel találkoztam ebben a műfajban, aki nem idegesítően kétbalkezes vagy természetellenesen kedves és tökéletes, hanem egy átlagos édesanya, ugyanolyan mint én, vagy bárki más. Arról már nem is beszélve, hogy néhány jelenetnél, mintha csak magunkat láttam volna a gyerekeimmel. Úgyhogy irtó szimpatikus karakternek találtam Alice-t, egy olyan meleg szívű és vidámsággal teli nőnek, akit érzékeny és rendkívül szeretetteljes kapcsolat fűz a fiaihoz, akik felé a kommunikációs nehézségeket ügyesen áthidalva rengeteg türelemmel és megértéssel tudott fordulni - tényleg, le a kalappal előtte. Persze ő is, mint az anyukák többsége túl sokat aggódott, hol a két fia miatt parázott, hol azért, hogy van e elég étel a fagyasztóban, hol pedig azért, hogy a habcsók biznisznél minden patentül működjön, melyek miatt persze egy szusszanásnyi ideje sem maradt arra, hogy kicsit kikapcsolódjon és randizni járjon, urambocsá, bárminemű spontaneitást vigyen az életébe. Alighanem azért, mert a fiúk mellett eltöltött magányos évek során megtanulta, hogy az életük legapróbb részletein is szorosan rajta kell tartania a kezét.
Na de szerencséjére ott volt neki a három barátnője, akik gondoskodtak arról, hogy kimozdítsák őt beszűkült kis világából és felpezsdítsék kicsit a magánéletét. Ingrid, Kirsty és Vivi hatalmasok voltak. Mindegyiküknek megvolt a saját problémája és története, melyekbe pár mondat erejéig bepillantást is nyerhettünk, de ezek a részek nem voltak jelentősek, épp csak arra voltak jók, hogy tudjuk mi újság velük. Az ő szerepük és feladatuk a történetben a pasik kiválasztása volt és hogy drukkoljanak a barátnőjüknek, hogy mihamarabb rátaláljon a szerelem.

És ha már a férfiaknál tartunk, a három szerencsés kiválasztott nagyon különböző személyiség volt. Az egyikük túl sok, a másikuk túl kevés, a harmadik pedig, ááá, azt inkább hagyjuk. Azon tényleg csak nevetni tudtam. A lényeg, hogy tulajdonképpen mindegyikük olyan különleges volt, hogy az egyéniségük kellemesen megfűszerezte a történetet.

Összességében borzasztóan élveztem a könyv olvasását, könnyed humorát és szellemes karaktereit. Az írónő rendkívül szórakoztató módon ábrázolta Alice randijait és bimbózó szerelmi kapcsolatát. Olyan finoman és szépen tárta fel a gyermekeivel, az édesanyjával és a barátaival való néha kicsit nehézkes, de mindenképp szeretetteljes viszonyát, hogy azt öröm volt olvasni. A történet könnyed volt, vicces és szívmelengető, és még a valóságtól sem éreztem túlzottan elrugaszkodottnak és bár igaz, hogy csak a felszínt kapargatva, de súlyos témákat is érintett.  

Egyetlen problémám a végső nagy jelenet hiánya volt. Olyan furcsán-kurtán lett vége az egésznek, mintha lemaradt volna az utolsó fejezet. Őszintén szólva nem rajongok az olyan befejezésekért, ahol a szerző az olvasó fantáziájára hagyatkozik. Mondjuk egy thrillernél könnyebben lenyelem ezt a keserű pirulát, de ennél a műfajnál kifejezetten bosszantónak és zavarónak találom. 
Ettől eltekintve nagyszerű szórakozást nyújtott számomra a könyv, bízom benne, hogy az írónő további műveit is elhozza majd nekünk a kiadó.
Fiona Gibson
Értékelés 4/5

Kiadó: Lettero
Sorozat: -
Oldalszám: 400

Könyvespolcra velük!

Az előző blogomon volt egy olyan rovatom, melyben azokat a könyveket szedtem egy csokorba, amiket szívesen vettem, néztem, forgattam és olvastam volna... persze ha az időm, és a pénztárcám mindezt engedte volna. Mivel azonban a vágyakozás nem kerül sokba és továbbra is leküzdhetetlen vágyat érzek arra vonatkozóan, hogy ezeket a számomra oly erősen áhított köteteket másokkal is megoszthassam - nem, véletlenül sem azért, hogy bárki mást is bűnbe vigyek - úgy gondoltam, hogy továbbra is folytatom eme nyálcsorgató jó szokásom, melynek eredménye íme, e rövid lista.

Persze biztos vagyok benne, hogy ahogy kiteszem a posztot másnapra legalább két, ha nem több olyan új könyv lát majd napvilágot, amit mindenképp olvasni szeretnék, de hát ugye vannak dolgok, amik elől nincs menekvés (és ezt Murphynél szerintem senki nem tudja jobban).

Szóval az első könyv, amitől örömömben sikíthatnékom támadt az Jessie Burton Múzsa c. kötete volt. Emlékszem, hogy  A babaház úrnője anno micsoda maradandó élményt nyújtott számomra az erős és átható atmoszférájával, úgyhogy valami hasonló élményre számítok itt is, remélem az írónő nem okoz majd nekem csalódást.

Jessie Burton: Múzsa
London, 1967. A trinidadi Odelle állást kap az előkelő Skelton galériában. Egy nap felbukkan a varázslatos tehetségű spanyol festő, Isaac Robles egy addig ismeretlen korai műve, amit a galéria kiállításon akar bemutatni. Odelle-nek feltűnik, milyen különös hatást gyakorol a kép főnökére és pártfogójára, Marjorie Quickre, és a lányban gyanú ébred: miféle titkok rejlenek a festmény múltjában?
Spanyolország, 1930-as évek. Robles, a festő és a húga megismerkedik egy Londonból érkezett műkereskedővel és vonzó lányával, Olive-val. A kereskedőt elbűvöli Robles első képe, ám mielőtt felkarolhatná az ifjú tehetséget, kirobban a spanyol polgárháború…
Mi köti össze ezt a két eseményt, amelyet több mint harminc év választ el?
Kiadó: Libri,    Várható megjelenés: 2017. április 18.

A következő kiszemeltem egy humoros és ironikus női regény, melynek főszereplője velem egykorú... És hát mikor máskor is olvashatnék egy ilyen könyvet, ha nem most.

Dorthe Nors: Tükör, ​index, kuplung
A Tükör, index, kuplung korunk középkorú, magányos szinglijének bibliája. Annak a nőnek a története, aki 40 évesen meg akar tanulni vezetni, de nem tud sebességet váltani, nem érzékeli a holtteret és folyton elszédül. Annak a középkorú nőknek az egyszerre humoros, (ön)ironikus története, aki úgy érzi, láthatatlanná vált, eltévedt a nagyvárosban, nem tudja honnan jött, hová tart.

„Anélkül, hogy létezett volna szingli-kultúra, azért szinglik Ballingban is voltak. De nem csináltak belőle akkora felhajtást, Sonja is kibékülne a régi módival, mert a szingli-kultúránál semmi sem lehet idegesítőbb. Ezeket a hordákat különféle manőverekkel kilóra eladják, mint a vágómarhát. A szinglik ki-be járkálnak az éttermek ajtaján és fejükben hemzsegnek az online társközvetítők. Mindig egyedül, mindig éppen két szexuális kapcsolat között csörtetnek valahová, és vásárlás-központú beszámolóikkal azt hirdetik, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy maga is fogyasztható legyen.”
Kiadó: Park,  Várható megjelenés: nincs róla infóm

Természetesen nem maradhat ki a listából egy jó kis romantikus léleksimogató sem. Madeline Hunter neve számomra eddig ismeretlen volt, holott már több történelmi románca is jelent meg nálunk. Mindenesetre a fülszöveg alapján mindenképp kíváncsi lettem erre a könyvére.

Madeline Hunter: Lady ​Cassandra meghódítása
Lady ​Cassandra Vernham amilyen szép, legalább olyan makacs is. Fittyet hány a társadalmi elvárásokra. Szabados életmódjáért azonban nagy árat kell fizetnie: a családja elhidegül tőle, és megannyi pletyka kap szárnyra nem éppen szűzi erényeit illetően. Anyagi nehézségeit a Fairbourne Aukciósház legutóbbi árverése egy időre valamelyest enyhíti ugyan, de a legmagasabb áron elkelő ékszeréért az új tulajdonos, a meglehetősen jóképű és kicsapongó életet élő, ám rendkívül eszes férfi hírében álló Lord Ambury egy pennyt sem fizet. És erre meglehetősen jó oka van: azt gyanítja ugyanis, hogy az ékszert valaki eltulajdonította a családjától – talán éppen maga Cassandra. A férfi elhatározza, hogy nyomozásba kezd a gyönyörű fülbevaló eredetét illetően. Lady Vernhammel számtalanszor keresztezi egymást az útjuk, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a legkevésbé sem közömbösek egymás iránt. Csakhogy mindketten mást akarnak: Cassandra a pénzét, Lord Ambury pedig az igazságot. Egy váratlan fordulatot követően végül mégis kénytelenek lesznek egymást segítve küzdeni, és még csak nem is sejthetik, hogy a múltról, a családjukról és az érzéseikről mennyi titokra derül fény.
Kiadó: General Press,    Várható megjelenés: 2017. április 10.

Aztán, hogy a thrillereket sem hanyagoljam el - mert ha nem vettétek volna észre, egyre nagyobb teret engedek nekik is az olvasmányaim között -, hamarosan érkezik Paula Hawkins  újabb regénye, melyet remélem, hogy nem hájpolnak agyon úgy, mint azt a A Lány a vonaton-nal tették, mert szerintem pont ez lehetett az oka, hogy sokaknak csalódást okozott a könyv.
  
Paula Hawkins: A ​víz mélyén
A ​várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg – és hoz felszínre.
Az utolsó áldozat árván maradt, tizenöt éves lányának szembe kell néznie azzal, hogy félelmetes nagynénje lett a gondviselője, aki most kényszeredetten tér vissza oda, ahonnan annak idején elmenekült, és ahová szíve szerint soha nem tette volna be újra a lábát. A folyóparti ház eresztékei éjjelente hangosabban nyikorognak, a fal tövében susogó víz kísérteties neszekkel tölti meg az egyébként zavartalan csendet.
Kiadó: XXI. Század,    Várható megjelenés: 2017. május 2.

És van itt egy másik ugyancsak nagyon izgalmasnak ígérkező pszicho-thriller, amire szintén irtó kíváncsi vagyok.

Rena Olsen: Egy ​szót se szólj!
Rena Olsen nagysikerű pszichológiai thrillerében, melyet a BookPage a 2016-os év regényének jelölt mystery kategóriában, egy fiatal nőnek szembe kell néznie a kétségbeejtő kérdéssel: mi van, ha mindaz, amit életében normálisnak és igaznak gondolt – nem volt az?
Clara Lawsont egy pillanat alatt szakítják ki megszokott életéből, fegyveresek rohanják le az otthonát, ahol férjével lakik. Az utolsó, amit – miközben elhurcolják – férje szájából hallhat: ne mondj nekik semmit!
A fiatal írónő első regénye, mely a nemzetközi gyermekkereskedelem és a prostitúció világát mutatja be, pontosan olyan dühös kiáltás a nők alávetettsége ellen, mint A lány a vonaton vagy Fiona Barton Az özvegy című regénye.
Letehetetlen, rabul ejtő thriller, egy ismeretlen és fékezhetetlenül vad világból.
Kiadó: XXI. Század,    Várható megjelenés: 2017. április 13.

Végezetül pedig utoljára hagytam a legjobbat, egy olyan horrorisztikus sorozatnak a második kötetét, ami hát finoman szólva sem az érzékeny lelkű olvasókat célozza meg. Nekem az első rész nagyon bejött, úgyhogy izgatottan várom a folytatás.

Chuck Wendig: Halálmadarak
_Miriam Black tudja, hogyan fognak meghalni.
Csak azt nem tudja, ki öli meg őket._
Egyszerűen nem mennek jól a dolgok: Miriam és Louis kapcsolata ugyanúgy ki van téve a nő hangulatváltozásainak, mint minden más az életében. Miriam igyekszik. Tényleg. De ez az egész „letelepedés-dolog” egyszerűen nem neki való.
Próbálja kordában tartani médiumi képességét – azt, hogy egy puszta érintéstől is látja, mikor és hogyan fog valaki meghalni – de még ez is rossz érzéssel tölti el. Mintha egy tornádót akarna bezárni egy apró palackba. Csak idő kérdése, mikor fog kitörni a mindent elsöprő vihar.
Amikor egy ártatlan megbízás egy lányiskolába szólítja, véletlenül egy kegyetlen, jövőbeli sorozatgyilkos nyomára bukkan. Már nem csak rengeteg lány élete múlik rajta: a vadászból is hamar préda lesz. 
Kiadó: Fumax,    Várható megjelenés: 2017. április 21.


Celeste Bradley: Az ​álruhás

A romantikus regények óriási rajongójaként Celeste Bradley Az álruhás c. regénye már egy igen régóta betervezett olvasás volt nálam, és jézusom! El sem tudom mondani, hogy milyen irtózatosan jól esett ez most nekem. Ha tudtam volna, hogy micsoda szuper élményről maradok le, biztosan nem halogattam volna ilyen sokáig.
A csodaszép Agatha Cunnington vidéki otthonából Londonba érkezik, hogy felkutassa eltűnt bátyját, Jamest. Az egyetlen nyom egy rejtélyes levél, amelyen a „Griffmadár” aláírás szerepel. Ám mivel hajadonként ebben a korban egyedül utazgatni, jönni-menni és önkéntes nővérkedést vállalni nem igazán volt ildomos, így Agatha kitalál magának egy férjet, akiről mindenkinek csak áradozik, de soha senkinek nem mutat be. Igen ám, de eljön az az idő, amikor tovább már nem lehet az embereket az orruknál fogva vezetni és muszáj reprezentálnia maga mellé valakit, na és ekkor lép a képbe Simon Rain. 

Amikor az 1813-as években az angolok és a franciák bőszen kémkedtek egymás után, az angol oldalon egy úgynevezett Álruhások Klubja szerveződött titokban, ami megannyi hitehagyott bűnözőből, és a hazájuk iránt elkötelezett közemberekből és nemesekből álló csoport volt. Amikor a csapat egyik tagja Simon Rain azt a feladatot kapja, hogy keresse meg az árulással vádolt James Cunningtont, a nyomok Agathához vezetnek. Simon kénytelen kéményseprő álruhát öltve bizonyíték után kutatva betörni a lány otthonába - akit egyébként ekkor tévesen még James szeretőjének vél -, ám ahogy beteszi a lábát a házba, azon nyomban le is bukik (no komment). Agatha természetesen kapva kap e nagyszerű alkalmon és elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, ő férjet farag magának ebből a bugris ám rendkívül szemrevaló férfiból, mely próbálkozásból szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy bizony szerelem lesz. 


Óriási meglepetés volt számomra a könyv, és csakis a szó pozitív értelmében. Az írónő a már jól ismert és bevált (Julia Quinnél legalábbis mindenképp) eszközökkel bűvészkedik, ami nálam a biztos siker receptje.  Aki ismer, az tudja rólam, hogy Julia Quinnt a történelmi romantikusok első számú koronázatlan királynőjének tartom, és bizony az ő könyveinél éreztem a mostani élményhez hasonlót, nevezetesen, hogy a történeteit szépen áthatja a romantika édes érzése, a családi összetartás és szeretet ereje, no és persze a humor, amivel szerencsére itt sem bánt szűkmarkúan az írónő. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Az álruhás pont olyan lenne, mint Quinn könyvei, mert ez nem egészen így van, hiszen itt sokkal több, kis túlzással már-már krimibe hajló akcióval találkoztam és a szenvedélyes jelenetek is inkább vérpezsdítőek voltak mintsem aranyosak, de tény, hogy nagyon közelinek érezem őket egymáshoz, mely miatt a történelmi románcokért rajongó énem csakis ujjongani tud. 

Agatha és Simon története az első perctől kezdve a fotelhez szegezett, imádtam olvasni a kettőjük között kialakuló szenvedéllyel, pikírt párbeszédekkel és rengeteg helyzetkomikummal tarkított gyengéd kapcsolatot. Agatha karaktere szerintem telitalálat volt, mert annyira élő, annyira pezsdítő és üde színfoltja volt az ebben a műfajban szereplő szinte egy kaptafára készült hősnőknek, hogy csakis elismeréssel tudok nyilatkozni róla. Tetszett, hogy nem az unalomig ismert átlagos testalkattal, hanem pompás, teltkarcsú idomokkal áldotta meg őt a sors és amellett, hogy egy meglehetősen talpraesett és határozott egyéniségnek ismerhettem meg őt, hibáktól sem volt mentes. Tetszett a céltudatossága és a merészsége, és hogy a szerelmi légyottjai alkalmával egy percig sem akart az ártatlanság álcája mögé bújni, hanem szexuális tapasztalatlanságán bátran túljutva ébredező vágyainak is könnyen utat engedett. És nem utolsósorban tetszett a notórius hazudozó éne is, mellyel szerintem simán kenterbe verte még a német mesevilág jól ismert hazudozó lovagját, Münchausen bárót is. 

A könyv főhősével, Simonnal is minden rendben volt, bár a vége fele voltak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy az igaz szerelem helyett az elveivel együtt majd a hivatását választja, de aztán emlékeztettem magam arra, hogy ebben a műfajban olyan hűha nagy „szörnyűségek” nem történhetnek, úgyhogy sutba vágva minden kétségemet élvezettel olvastam tovább szegénykém lelki vívódásait. 

Szóval mint látjátok teljesen odavoltam a könyvért, melynek a kellemes humora miatt szinte végig mosolyogtam az egészet. A szerethető fő- és mellékszereplőkkel - akik elképesztő gyorsan képesek voltak belopni magukat a szívembe - pedig tökéletesen elégedett voltam csakúgy, mint a történet kivitelezésével, hangulatával és romantikájával. Úgyhogy egy szó, mint száz, Celeste Bradley személyében új kedvencet avattam, a sorozat többi részét pedig mindenképp keresni fogom.

Celeste Bradley
Ui.: Amm... a világért sem szeretnék ünneprontó lenni, de nem tudok szó nélkül elmenni Simon Agathának címzett becéző szava mellett - melyet akárhányszor olvastam  mindig totál kizökkentett a történet hangulatából, annyira nem illett ez a dámácska kifejezés a képbe  - illetve a könyv slendrián szerkesztését és a benne hemzsegő hibákat is irtó zavarónak éreztem... Ejnye, ejnye.


Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Viktoria
Sorozat: Álruhások Klubja (5 részes)
Oldalszám: 432


Elizabeth Camden: Túl ​az álmokon

Anna ​O'Brien kiszámítható és nyugodt életet él térképtárosként és könyvtárosként a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban. Roppant büszke az állására és nagyon érti a dolgát, nem csoda hát, hogy imádja a munkáját. Lelkiismeretes könyvtárosként minden kezébe kerülő könyvet és térképet gondosan kategorizál és időrendbe sorol, hogy az utókor számára a későbbiekben könnyen elérhetővé és kezelhetővé váljon. Így talál rá egy hibára egy régi haditengerészeti jelentésben, amely ráadásul arról az elsüllyedt hajóról adott számot, amin az apja is rajta volt. Elhatározza hát, hogy mindenáron javítja a pontatlanságot és ennek érdekében levelet ír a haditengerészetnek azzal a kéréssel, hogy vizsgálják felül a 15 évvel ezelőtt elsüllyed hajó körülményeiről írt szakértői jelentéseket.
Meglepetésére azonban kérése olyan falakba ütközik, amire egyáltalán nem számított.
Anna egész életében csak rejtőzködött és kerülte azokat a dolgokat, amik problémát okoztak az életében, de az apja halálának különös körülményeibe, aki állítólag egy olyan helyen szenvedett hajótörést, ahol a tőle kapott levélből ítélve nem is járhatott, egyszerűen nem tudott beletörődni. Makacsságával azonban nem csak a saját, de a Capitoliumban dolgozó többi nő állását is veszélybe sodorja, de ő szégyenlősségét levetkőzve mégis úgy dönt, hogy az egyik befolyásos kongresszusi képviselő segítségét kéri a rejtély megoldásában.

Luke Callahan az egyik legbefolyásosabb és legtehetségesebb politikus a képviselőházban, ám forrófejűsége miatt egyik napról a másikra kegyvesztetté válik. Mindenáron tönkre akarja tenni az ellene tevékenykedő házelnököt, ezért Anna segítségét kéri, hogy a férfi ellen való korrupciós vád megindításához minél több információt gyűjthessen össze.


Amikor először találkoztam ennek a könyvnek a megjelenésével rögtön szemet vetettem rá. Azt gondoltam, vagy inkább reméltem, hogy egy szuper jó kis kalandos történelmi romantikus történethez lesz majd szerencsém, amit tulajdonképpen meg is kaptam mégis, amikor a barátaim megkérdezték, hogy hogy tetszett a könyv, kissé zavarban voltam a választ illetően. Hogy miért? Már írom is.

A túl az álmokon romantika terén egy nagyon visszafogott, ám rendkívül bájos, és még humorosnak is nevezhető történet, melyben egy izgalmas rejtély felkutatása mellett főhősünk révén a politikai csatározásokba is bepillantást nyerhettünk. Maga a történet az 1800-as évek végén, Washingtonban játszódik, mely időszak történelmi hátterét és hangulatát szerintem az írónő rendkívül részletes és élvezetes módon adta vissza. Ritkán találkozok olyan könyvvel, ahol ennyire magabiztosan vezeti végig az olvasóját a szerző, és mi tagadás, én ezt most roppant mód élveztem.

A szereplők tekintetében a két egymással teljesen ellentétes tulajdonságú főhős is igazi telitalálat volt nálam. Olyanok voltak ők ketten, mint az ég és a föld, melynek köszönhetően a kapcsolatuk alakulása lassan, de biztosan haladt előre - és pont e lassú és kissé nehézkes tempó tette mindezt tökéletesen hihetővé és életszagúvá. Míg Luke egy vakmerő és mindenki által ismert politikus volt, addig Anna egy nagyon fegyelmezett és visszahúzódó könyvtáros. Míg Luke-ot egy társaságkedvelő és magabiztos embernek ismerte mindenki, addig Annát egy olyan szerény és csendes teremtésnek, aki egyáltalán nem szereti magára felhívni a figyelmet. Míg Luke úgy gondolta, hogy a technológia elpuhítja az embert, addig Anna imádta a modern dolgokat. 
-Ez meg mi? Nincs itt valami rendes írószerszám?
-Ebben a tollban egy golyó forog, az osztja el a tintát. Új.
-Nem fogok ezzel az újmódi szamársággal írni. Nincs egy rendes töltőtolla?
(…)
– Hozhatok önnek vésőt és agyagtáblát, ha azt jobban szereti. Ha jól emlékszem, a múzeumban van még néhány.
Mindezek ellenére azért akadt közöttük közös pont is, mint például az erős keresztény hitük és a rendkívül nehéz gyerekkoruk, ám talán mind közül a legfontosabb, hogy mindketten osztoztak az írott szó szeretetében és tudták, hogy milyen érzés elhagyatottnak lenni.

Tetszett, ahogy a szerző különleges és érzelemgazdag csomagolásban mutatta be a szereplők lelki világának titkait, a családtagjaikkal és barátaikkal való mély kapcsolatukat. Tetszett, hogy a hősnő munkája révén egy teljesen egyedülálló környezetbe csöppenhettem és hogy a könyv vége felé már majd szétvetett a kíváncsiság, hogy megtudjam, vajon miért akarhatja a haditengerészet olyan görcsösen eltusolni annak a szerencsétlen hajónak az ügyét.
Ami azonban meglepetést okozott a számomra és kissé kényelmetlen érzést keltett bennem olvasás közben az a könyv erős vallási töltete volt, illetve rendkívül sajnáltam, hogy a nyomozás és a sok politikai hercehurca a romantika rovására ment. Ráadásul Anna elhivatottságának a nagyságát is a szerző oly sokszor ismételgette, hogy azt egy idő után már kissé szájbarágósnak éreztem, kevesebbszer is bőven elég lett volna, így is sütött a lapokról a lány munkája iránti szeretete. A végét pedig jahaj... hát azt irtóra fájlaltam, mert egy akkora klisével zárult a történet, hogy azt komolyan  mondom már be kéne tiltani. 

Összességében tehát voltak problémáim, de az élmény még így is jó volt. Örülök, hogy elolvastam, mert nem egy mindennapi történelmi romantikushoz regényhez volt szerencsém - ami végül is nem is volt annyira romantikus, mint inkább egy izgalmas történelmi fikció, vallásos beütéssel -, de ennek ellenére sajnos mégsem maradt emlékezetes a számomra.
Elizabeth Camden
Értékelés: 3,5/5

Kiadó: General Press
Sorozat: - 
Oldalszám: 318

Sarah J. Maas: A ​Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel az otthonában, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja a tündérek birodalmába. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. Miközben az udvarban Feyre Tamlin iránt érzett jéghideg gyűlölete egyre forróbb szenvedéllyé kezd átalakulni, észre sem veszi a birodalom felett egyre nagyobb méreteket öltő fenyegetést, melynek pusztító rombolását minden jel szerint ember létére csak ő képes megakadályozni, ellenkező esetben örök pusztulásra ítéli szerelmét Tamlint és világát. 

Igazából nem akartam értékelést írni erről a könyvről, mert mély gondolatokat nem indított el bennem, ám úgy érezem, hogy pár mondat erejéig mégiscsak muszáj billentyűzetet ragadnom, hogy mindennek ellenére leírjam milyen különleges élményt nyújtott a számomra. Annál is inkább mivel kisebb fenntartással kezdtem bele, hiszen az írónő előző regénye az Üvegtrón anno nem igazán nyerte el a tetszésemet és ha több kedves molyos ismerősöm nem szorgalmazta volna oly lelkesen a könyv mielőbbi olvasását, akkor lehet, hogy még talán ki is marad az életemből. (Ó jaj, igen tudom, óriási veszteség lett volna.)

Na de félretéve a cinizmust, tény, hogy az írónőnek hatalmas fantáziája van, mellyel simán levett a lábamról. Arról már nem is beszélve, hogy egy olyan izgalmas és egyedi atmoszférájú történetet hozott létre, amely A szépség és a szörnyeteg sztorijára épült, ami számomra - mi tagadás - óriási pozitívum. Egyrészt, mert a kedvenc mesémről van szó másrészt, mert szeretem, ha egy régi mese új ízt kapva alapja lesz egy teljesen más környezetben játszódó és irányba haladó történetnek.
Maga a cselekményt sajnos a könyv kétharmadáig elég lagymatagnak éreztem, azonban a könyv utolsó harmadában Feyre próbatételei mindenért kárpótoltak. Ezek a jelenetek nagyon, ismétlem nagyon sokat dobtak a könyv élvezeti értékén, sőt mi több, ezen fejezeteknek  köszönhető, hogy a későbbiekben a folytatásokra is kíváncsi leszek.
A szereplőkkel azt kell mondjam, hogy egész fura kapcsolatba keveredtem. Az egyik legfőbb karakter Tamlin, akinek minden jel szerint le kellett volna vennie a lábamról teljesen hidegen hagyott. Nincs mit szépíteni a dolgot, én mindig is a rosszfiúkra buktam és Tamlin bizony túl jó, túl szép, túl kedves és önzetlen volt ahhoz, hogy szeretni tudjam. Egyszerűen képtelen voltam belehabarodni, olyannyira, hogy a könyv végére már kifejezetten irritált a jelenléte. Ellenben a Éjszaka udvarának urát a gonosz tettei és sorozatos kellemetlenkedései ellenére is sokkal izgalmasabb és szimpatikusabb karakternek találtam. És hogy a hősnőnk se maradjon ki a sorból, miatta rendkívül sokat bosszankodtam. A családja életben maradásáért tett önfeláldozását példaértékűnek találtam, de miután bekerült a tündérek birodalmába és egyre közelebbi kapcsolat kezdett kialakulni közte és Tamlin között egy önfejű és kezelhetetlen kis hülye tinilánnyá változott, aki a tanácsokra és a rá leselkedő veszélyekre fittyet hányva mindig csak a saját feje után ment. Arról már nem is beszélve, hogy annyira el volt foglalva szegény sanyarú sorsával, hogy meg sem fordult a fejében, hogy vajon milyen pusztítás közeledhet Prythian felé, aminek még az udvar főura sem tud ellenállni. Túl vak volt, hogy átlássa a helyzetet, no nem mintha én tudtam volna, hogy mi a probléma az udvarban, de a helyében tuti jobban utánajártam volna. 

Ami igazán tetszett a könyvben az maga a háttértörténet és a tündérek világa volt - ami szerintem nagyon jó alapokra épült -, valamint a különböző lények sokszínűsége rengeteg felfedeznivalóval, melyek összessége adta tulajdonképpen számomra a könyv erősségét. És bár igaz, hogy a főszereplők nem nőttek közel a szívemhez, de szerencsére volt pár olyan mellékszereplő, akik a hűségükkel, a humorukkal vagy épp a rosszindulatú gáncsoskodásaikkal nemcsak megízesítették a történetet, de szinte kikövetelték, hogy odafigyeljek rájuk, sőt mit több, megkedveljem őket.

Mindent összevetve azt kell mondja, hogy az Üvegtrón után pozitívan csalódtam Sarah J. Maas regényében, mellyel ugyan adódtak kisebb gondjaim és a végén is némi hiányérzettel csuktam be a könyvet – hogy miért, ne kérdezzétek, mert meg nem tudnám mondani – de mindezek csak részben csorbították azt a kellemes élményt, amit ez a szórakoztató fantasy nyújtott a számomra, úgyhogy a romantika, kaland és fantasy rajongóknak csak annyit mondhatok hajrá!
Sarah J. Maas
Értékelés: 4/5

Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: A Court of Thorns and Roses 
Oldalszám: 512