A ​sötétség hercege ~ Maiden Lane 6.

Nincsenek megjegyzések
Már szinte el is felejtettem, hogy mennyire imádtam régebben Elizabeth Hoyt könyveit olvasgatni, szerintem nagyszerű történelmi romantikus regényeket ír. Julia Quinn mellett ő a másik nagy kedvencem ebben a műfajban, és a Sötétség hercege egy igazán jól sikerült darabja, mellyel bizony ismét sikerült elbűvölnie.

Történetünk főhőse, Maximus Batten, húsz évvel ezelőtt szemtanúja volt szülei brutális meggyilkolásának. Az akkor tizennégy éves fiú azóta már felnőtt, és Wakefield hercegeként olyan tekintélyt parancsoló személyiség vált belőle, aki nappal a politikai élet fontos szereplője, míg éjszaka álruhát öltve St. Giles utcáit járva a bűn ellen harcol, és abban reménykedik, hogy egy nap bosszút állhat szülei gyilkosán.

Artemis Greavesel a sors finoman szólva is cefetül kibabrált. Lecsúszott nemesi családból származó társalkodónőként úrhölgyek kiszolgálása, támogatása és segítése a feladata, tehát férjre, vagyonra, urambocsá boldog jövőre egyáltalán nem számíthat. Ráadásul a testvérét egy örült gyilkosnak tartják, de ő biztosan tudja, hogy a bátyja a légynek sem tudna ártani, ezért mindent megtesz, hogy kiszabadítsa őt a börtönből. Egyik éjjel az unokatestvérét kísérve, egy ostoba fogadás miatt a sötét utcákon bóklászva rablók támadják meg őket, ám a St. Giles-i kísértet hamar a segítségükre siet, mely nagy hatást gyakorol Artemisre. És természetesen ő sem hagyja hidegen a megmentőjét, amikor kést rántva kész lett volna harcba szállni a támadóival.  

Atremis okos nő volt, így nem sok idő kellett neki ahhoz, hogy rájöjjön, ki is rejtőzik a hírhedt kísértet álarca mögött. És amikor mindez megtörténik merész lépésre szánja el magát; megzsarolja Maximust, hogy csak akkor nem árulja el a titkát, ha minden befolyását latba vetve kiszabadítja szeretett ikertestvérét a börtönből.


Élvezettel követtem nyomon a szereplők sorsát, akik amellett, hogy mindketten elég összetett személyiségek voltak, gyermekkorukból rájuk maradt mély lelki sérüléseket is hordoztak magukban. Maximus komor, zárkózott arca egy sebzett, de érző szívű férfit takart, akit a szülei gyilkosa iránt érzett elvakult bosszúvágyából csak egy olyan kitartó és makacs nőszemély tudott kizökkenteni, mint amilyen Artemis volt.
Mert Artemis bizony nem mondható mindennapi jelenségnek; meglehetősen talpraesett és roppant bátor nő volt, egy olyan kivételes nőszemély, aki tudja, hogy mit akar és nem fél változtatni a sorsán, ráadásul megvan a magához való esze is. Mely tulajdonságával határozottan kiemelkedik e műfaj hősnői közül, és többek között ezért is szeretem annyira az írónő könyveit. Meg azért is, mert nagy figyelmet fordít a kor hiteles ábrázolására, (amely ez esetben az 1740-es évek voltak – ojjé, a főhősünk még rizsporos parókát hordott), a társadalmi miliőre, pironkodva mondom, de a vérpezsdítő erotikus jelenetekre is, a gördülékeny stílusról és a komolyabb hangvitelről - mely miatt számomra sokkal hihetőbbé és hitelesebbé válnak a történetei -, már nem is beszélve.

Na de visszatérve a történethez rendkívül tetszett, hogy Maximus, mint egy korabeli Batman testesítette meg az igazságosztót London egyik legrosszabb nyomornegyedében. Természetesen minden adott volt hozzá, hogy azzá váljon: a szülők erőszakos halála   a gyilkos iránt érzett mérhetetlen bosszúvágy megfelelő társadalmi háttér alagútrendszer a kastély alatt egy hű és a végletekig elkötelezett inas a szülők halála miatt érzett bűntudat és bánat végül pedig az elengedhetetlen egyéni álruha ... és én ezt mind imádtam és roppant élveztem - ha valamit kihagytam, nyugodtam szóljatok.

Ráadásul a szereplők egymásra találásának bemutatásával is remek munkát végzett az írónő, ami pont annyira volt érzelmes, buja szenvedéllyel, izgalmas rejtéllyel és kalanddal tarkított, mint amennyire lennie kellett. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az istennős becéző szavak tőlem aztán nyugodtan kimaradhattak volna a történetből. 

A mellékszereplők tekintetében Artemis megkínzott ikertestvére, Apolló, és Maximus félig vak húga, Phoebe vált számomra igazán szimpatikussá, mely miatt az ő történetükre roppant kíváncsi vagyok. Azonban jó ha tudjátok, hogy  A sötétség hercege a Maiden Lane sorozat immár hatodik része, melynek előzmény regényeihez eddig még nem volt szerencsém. Ám úgy vélem, hogy a sorozat valamennyi kötete - a hatodik legalábbis mindenképp - önálló történetként is megállja a helyét, úgyhogy a műfaj rajongóinak, tehát minden álmodozni kész romantikus léleknek csak ajánlani tudom e regényt.

Elizabeth Hoyt
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: General Press
Eredeti cím: Duke of Midnight
Sorozat: Maiden Lane
Oldalszám: 320

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Lindsey Kelk: Az olasz kaland (Egy lány 2.)

Nincsenek megjegyzések
A sorozat első része óriási élményt nyújtott a számomra. Imádtam minden egyes sorát és alig vártam, hogy végre a folytatást is mihamarabb a kezeim közé kaparinthassam. Ám legnagyobb sajnálatomra Az olasz kaland mégsem váltotta be maximálisan a hozzá fűzött reményeimet.  Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy  csalódás volt, mert közel sem mondható annak, hanem egyszerűen csak nem volt rám oly nagy hatással mint azt reméltem.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Tess nemrég tért vissza az életét megváltoztató Hawaii nagy utazásról, amikor is tíz gyötrelmes év után végre Charlie viszonozni látszik szerelmét. Sőt mi több, egy saját reklámügynöséget indít, melyben Tess szakértelmére és segítségére is feltétlen számít. Ám Tesst kétségek gyötrik, gondolatai vissza-vissza kalandoznak a Hawaii-on megismert észbontóan szexi újságíróhoz Nickhez, akibe mi tagadás, rövid időn belül totál szerelmes lett.  Ráadásul a nemrégiben indult, felívelőben lévő új munkája a divatfotózás Milánóba szólítja, ahol lehetősége lenne újra találkozni vele. Úgyhogy Tess most teljesen össze van zavarodva és nem tudja, hogy mitévő legyen. Már egy évtizede Charlie az álma, aki most itt van és csak érte kellene nyúlnia, de Nick iránt is olyan erős érzelmeket táplál, amitől még maga is megijed. Szóval, hogy London vagy Milánó? Charlie vagy Nick? 
Ha egem kérdeznétek én gondolkodás nélkül tudnám a választ, de mivel Tessről van szó - aki nem egyszerű eset -, kénytelenek vagyunk végigasszisztálni döntésének rögös útját. 


Először is szeretném leszögezni, hogy az írónő ezzel a sorozatával véglegesen bebiztosította helyét a szívembe. Imádom a történetei könnyed és humoros, néha kissé infantilis belső monológokkal tarkított csajos hangvételét. A szereplők közötti romantikát és magát a szereplőket is, még ha néha gondjaim is adódtak velük. Örömmel fogadtam a korábbi részben már megismert résztvevők újbóli felbukkanását: a divatmágnás Al-ét, akinek a fiával kialakult rossz kapcsolatának az okára roppant kíváncsi vagyok, valamint Tess újdonsült barátjáét Paige-ét. Persze Tess legjobb barátnője Amy sem hiányozhatott a könyvből, akinek ezúttal most kiemelkedő szerepet szánt az írónő. No és természetesen a mesés Kekipit sem lehet szó nélkül hagyni, akinél szimpatikusabb meleg karaktert még nem hordott a hátán a föld. Charlie-ról semmi rosszat nem tudok mondani, igazából vele most minden rendben volt, ennek ellenére én továbbra is Nickért rajongok, aki ebben a részben most egy egészen más oldalát mutatta be nekünk. A nagyképű, önző és arrogáns megnyilvánulásai kissé háttérbe szorultak és inkább a belső lelki világába nyerhettünk részletesebb betekintést. 

A történet helyszíne Hawaii-ról Milánóba került át, mely hely, be kell valljam, annyira nem dobogtatta meg a szívemet. Annál is inkább mivel bár magam előtt láttam (kedves barátnőmnek és a google-nek hála) a város azon nevezetességeit, ahol a fontosabb jelenetek játszódtak, és a divatszakma rejtelmeiről is meglehetősen átfogó képet kaptam, de az ottani emberek mentalitását és az olasz élet varázsát sajnos nem volt szerencsém átélni.
Két dolog volt igazán, ami zavart a könyvben. Az egyik, ami már az első részben is csípte kissé a szememet; a rengeteg piálás. Iszonyat alkoholt fogyasztottak a szereplők ez alatt a pár nap alatt. Annyira sokat, hogy annak én már a felétől, mit a felétől már a negyedétől - kis túlzással - folyamatos alkohol mámorban lebegnék.  A második pedig Tess idegborzoló döntésképtelensége a két pasi között, illetve a végső nagy jelenetnél elkövetett ostoba hibája.

Mindent összevetve azonban mégis azt kell mondjam, hogy rendkívül élveztem a könyv olvasását, és jó volt újra elmerülni Tess kalandjaiban. A történet könnyedén vitt magával, rengeteg olyan rész volt benne amin hangosan nevettem, és a szereplőket is olyan valóságosnak éreztem, mintha csak mindegyiküket személyesen is ismertem volna. Úgyhogy aki az elkövetkező forró nyári napokban a koktélja mellé (mert az mindenképp szükségeltetik ehhez a könyvhöz), pár órás könnyed kikapcsolódásra vágyik, annak kitűnő választás lehet ez a regény, melynek a folytatását bízom benne, hogy mihamarabb elhozza nekünk a kiadó.
Lindsey Kelk
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: What A Girl Wants
Sorozat: A Girl
Oldalszám: 424

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Julianne Donaldson: Blackmoore

Nincsenek megjegyzések
A könyv hősnője egy Kate Worthington nevű fiatal hölgy, aki minden erejével azon van, hogy megszabaduljon az édesanyja által elvárt kötelezettségek alól. Pár éve megfogadta magában, hogy soha nem fog férjhez menni és a nagynénje meghívásának eleget téve Indiába fog utazni világot látni. Ám az anyjának fontosabb tervei vannak vele, és hogy mindezt megvalósítsa alkut köt Kate-el, mely szerint csak akkor adja áldását az indiai útra, ha egymás után három házassági ajánlatra is képes nemet mondani. Ellenkező esetben nemcsak, hogy itthon kell maradnia, de még férjhez is kell mennie, egy nálánál jóval idősebb úriemberhez. Amikor Kate gyermekkori barátja, Henry Delafield meghívja őt, hogy töltsön pár napot a családja impozáns Blackmoore-i kastélyába régi álma válik valóra. És mi más is lenne jobb hely számára három kérő beszerzésére, mint a zord angliai lápvidéken fekvő, titkos járatokkal tarkított gyönyörű kastély.


Az írónő előző könyvével még nem igazán tudta belopni magát a szívembe. Ott a főhősnő ostobasága és naivsága volt az, ami miatt többször is nyomdafestéket nem tűrő kinyilatkoztatásra ragadtattam el magam. És bár igaz, hogy a Blackomoore hősnőjével is voltak gondjaim - csekély érzelmi intelligenciáját a könyv elején roppant bosszantónak találtam -, és egy-két mellékszereplőnek is szívesen kitekertem volna a nyakát, mégis mire a történet végére értem azt kell mondjam, hogy elégedetten csuktam be a kötetet, mert a romantikus jelenetek mindenért, ismétlem mindenért kárpótoltak.

Őszintén szólva Kate nem egy kimondottan szerethető karakter, mármint számomra semmiképp nem nevezhető annak. Komoly tüskét hagyott bennem az anyjával kötött alkuja, melynek véghezvitelét tényleg komolyan is gondolta. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez a fiatal lány ennyire szívtelen és számító, más emberek érzelmeit ily módon kihasználó kegyetlen dög lenne. Annál is inkább, mivel ő a könyv hősnője. Értitek. A Hősnője. Akit ugye valamilyen pozitív tulajdonsága miatt kellene állítólag szeretnem és a szívembe zárnom. De sajnos mindez nem történt meg, ám a szerelméért tett önfeláldozása azért némiképp mégiscsak ellensúlyozta bennem a róla kialakított nem túl megnyerő képet.
Kate nem volt túl talpraesett, határozott és karakán sem. Képtelen volt kiállni magáért és ez baromi idegesítő volt számomra. Persze nem mondom, hogy könnyű dolga volt ilyen család mellett, de talán pont ezért kellett volna egy kicsivel jobban megmakacsolnia magát és rég a sarkára állnia. Persze ahogy folyamatosan kezdett betelni nála a pohár előbb-utóbb ennek is eljött az ideje, de addig is elég sok ocsmányságon kellett szegénynek átesnie. Ráadásul Henryn kívül csupa rosszindulatú ember vette őt körül. Senki nem volt, aki bátorította vagy lelket öntött volna belé a nehéz percekben. Sem egy szerető anya, sem egy igaz testvér vagy barátnő. És talán pont ennek volt köszönhető a könyv szomorú és mélabús hangulata, mely miatt úgy éreztem, hogy igen, a Blackmoree határozottan kiemelkedik érzelemgazdagságával, no és persze a romantikus jelenetek bájával az eddig általam olvasott történelmi románcok sorából.

Az írónő tökéletesen át tudta adni Kate szorongását, a botrányos anyja iránt érzett gyűlöletét, félelmét és reménytelen vágyakozását a szabadság iránt. Henry küzdelméről, óvó és védő szeretetéről, és ahogy a lány érzelmeit mindig egyensúlyba próbálta tartani már nem is beszélve. Tökéletesen átérezhető volt a szereplők vívódásai, fájdalmai, mély szerelmük és vágyakozásuk egymás iránt, mely érzéseik intenzitásáról és elfojtott indulataikról több apró rezdülés és mozzanat is árulkodott. És bár a történetben csak egy-két csókjelenetnek lehettünk szemtanúi, higgyétek el, hogy az is bőven elég volt ahhoz, hogy a szereplők szerelmét és annak beteljesülését tökéletesnek és kielégítőnek érezzük a könyv végén.
Szeretem, sőt mi több imádom a történelmi romantikusokat és Julianne Donalson hangja és írói stílusa nekem nagyon bejön. Igaz a hősnőivel vannak problémáim (cö-cö-cö) - hihetetlen indulatokat tudnak kiváltani belőlem, ami egyrészt jó, mert mi másért olvasnék, ha nem az átélt érzelmekért, indulatokért és izgalmakért. Másrészt viszont, irtózatosan bosszantó tud lenni, ha egy szereplő, ostoba, naiv, vagy tökéletlen, de ettől függetlenül mégis azt kell mondja, hogy szeretem az írónő könyveit, mert szívmelengetőek, kedvesek, bájosak, és mert hihetetlenül romantikusak. És mert egyszerűen jól esik olvasni őket.
Julianne Donaldson
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Blackmoore
Sorozat: - 
Oldalszám: 340

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Rena Olsen: Egy ​szót se szólj!

Nincsenek megjegyzések
Rögtön felfigyeltem erre a könyvre, ahogy megláttam az új megjelenések között. A fülszöveg szerintem nagyon jó sikerült - nálam legalábbis telibe talált. Ahogy elolvastam a könyv tartalmát kíváncsi lettem, hogy ez a fiatal írónő, akinek első kötetét a 2016-os év legjobb regényének jelölték mystery kategóriában, vajon milyen történetet tett le az asztalra, melynek témája a nemzetközi gyermekkereskedelem és a prostitúció világába kalauzolja az olvasót.

Clara Lawsont egy pillanat alatt szakítják ki megszokott életéből, amikor fegyveresek rohanják le az otthonát, ahol férjével és nevelt lányaival együtt él. Az utolsó, amit – miközben elhurcolják – férje szájából hallhat: ne mondj nekik semmit, kicsim, érted? Egy árva szót se!
Clara rendőri őrizetbe kerül és az ezt követő napokban szembe kell néznie a kétségbeejtő kérdéssel: mi van, ha mindaz, amit életében normálisnak és igaznak gondolt – nem volt az?


A könyvben felváltva olvashatjuk a jelen és múlt eseményeit. A múltban Clarát és a testvéreit láthatjuk felnőni, megismerhetjük az őket szigorú szabályok szerint nevelő Mamát, Papát és az ő fiúkat Glent, akibe később Clara szerelmes lesz. Olvashatunk arról az "intézményről", ahol a Clarához hasonló fiatal lányok és fiúk elkülönítve nevelkedtek, nyomon követhetjük Clara felcseperedésének útját, majd későbbi szerepét a rendszer mindennapi működésében és a lányok kiképzésében.  A jelenben játszódó jelentekben - melyek a legizgalmasabbak voltak számomra - pedig Clara „felébredésének”, és lenyűgöző karakterfejlődésének lehetünk szemtanúi, amikor is szép lassan ráébred az igazságra, emésztgeti és megpróbálja elfogadni azt.
A sztori egyáltalán nem könnyű témát dolgoz fel, szívszorító olvasmány, amely az ember bőre alá kúszik, de nem kell tőle megijedni, mert az író nem sokkolni akarja az olvasót, hanem egy olyan téma mögé nézni, amiről nem lehet nem tudomást venni. Clara történetén keresztül betekintést nyerhetünk, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élő embernél, a folyamatos érzelmi visszaélések milyen hatással lesznek az egyéni világnézetére. És, hogy egy ilyen elferdült kapcsolatban érzékeli-e egyáltalán az áldozat - ha nincsenek előtte más példák - hogy mi történik vele. 

Igazából könnyen és hamar át lehet venni a könyv hangulatát és bele lehet feledkezni Clara történetébe, ennek ellenére mégis kissé vontatottnak éreztem egyes részeket. A múltban játszódó események számomra több helyet foglaltak el a kelleténél, és ezzel nem azt mondom, hogy szenvedősek, vagy hogy irtózatosan lassúak lettek volna, csak én kevesebbel is beértem volna. Ám azt is el kell ismernem, hogy Clara múltjának részletes megismerése tulajdonképpen elengedhetetlen feltétele szörnyű helyzetének és bosszantó naivságának megértéséhez.

Ennek ellenére mégis furcsa érzések kavarogtak bennem Clarát illetően, nem mindig tudtam eldönteni, hogy hogyan is viszonyuljak hozzá. Egyrészt irtó nehéz volt elhinnem, hogy semmit nem látott abból, ami körülötte zajlott és ez miatt irtó mérges voltam rá, másrészt pedig amikor a férje kegyetlenkedéseiről és a hozzá fűződő önzetlen szerelméről olvastam totál elhittem, hogy ő tényleg ezt az életformát tartja természetesnek - és ez miatt úgy éreztem, hogy nincs jogom elítélni őt.
Szívem szerint én ezt a regényt nem is kifejezetten thrillernek mondanám, merthogy bár feszültségben és izgalomban nincs hiány benne, mégsem egy túlzottan csavaros vagy komplex történetről van szó. Hiszen szinte már a legelejétől átlátható az egész, tudni lehet, hogy mi lesz a végkifejlet, melynek megvalósulásának hogyan és mikéntje természetesen mindvégig képes a fotelhez szegezni az olvasót. Olsen regényét én inkább valamiféle fejlődésregénynek nevezném, mivel a könyv - főleg a jelenben játszódó fejezetei - Clara folyamatos lelkiállapot változásáról szóltak, ahol az írónő egyébként hihetetlenül jól ábrázolta a lány érzelmi átalakulását és ráeszmélését arra, hogy eddig egy olyan torz világban élt és tartott természetesnek, ami egyáltalán nem az, sőt erősen büntetendő.

Örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet - nem egy mindennapi darab. Ez volt az első alkalom, hogy a fent említett témákkal ilyen átgondolt módon foglalkozó kötet került a kezembe. Olsen roppant érzékeny és tapintatos módon nyúlt ezekhez a kérdésekhez, úgyhogy akit érdekel a téma, annak csak ajánlani tudom.
Rena Olsen
Értékelés: 4/5

Kiadó: XXI. Századi Kiadó
Eredeti cím: The Girl Before
Sorozat: -
Oldalszám: 381

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Chuck Wendig: Halálmadarak ~ (Miriam Black 2.)

Nincsenek megjegyzések
Hú, de jól esett ismét elmerülni Miriam Black sötét világában, pedig nem vagyok nagy thriller fogyasztó, sőt a horror sem a kedvencem, de Chuck Wendig sorozata teljesen beszippantott. Tetszik az író nem mindennapi stílusa, a fekete humora és a rövid és tömör fejezetek, amik segítségével az előző részhez hasonlóan most is időben és térben ugrálva egyre izgalmasabbá és felszültebbé vált a történet. Mi tagadás, teljesen odavagyok ezért a mocskos és hátborzongatóan kegyetlen világért. (Muszáj énem sötétebb oldalát is valamivel kielégítenem, ellenkező esetben higgyétek el, elszabadulna a pokol.)

Na, de hogy a történetről is írjak valamit, időben egy évvel később járunk a világítótoronyban történt események után. Miriam és Louis még mindig együtt vannak, bár a korábban kialakult romantikus kapcsolat most egyre inkább hétköznapivá és idegenné kezd átformálódni közöttük. Miriam még mindig tudja, hogyan fognak meghalni azok az emberek, akiket megérint. És még mindig ugyanolyan intenzíven éli át a halálukat, mint korábban. Ám az ehhez a képességéhez társuló látomásai most sokkal szokatlanabbak és valóságosabbak, olyanok mintha valaki vagy valami üzenni akarna neki valamit. Nem szeretnék semmi olyat elárulni a történetről, amitől aztán sérülhetne mások élménye, a lényeg, hogy amikor Louis azzal a kéréssel áll elő, hogy egy lányiskolában tanító ismerőséhez - aki úgy véli magáról, hogy rákbetegségben szenved -, menjen el Miriam, és jó pénzért cserébe „jósolja” meg, hogy miben fog meghalni, Miriam megteszi. Sőt még örül is, hogy végre használhatja médiumi képességét, ami folyamatosan ott munkálkodik benne. Arra azonban egyáltalán nem számít, hogy amikor a suliban véletlenül megérint egy diáklányt, egy kegyetlen, jövőbeli sorozatgyilkos nyomára bukkan. Úgyhogy Miriamnak választania kell. Vagy csendben elsétál és magára hagyja azt a rengeteg lányt, akiknek az élete múlik rajta, vagy fogja magát és a tettek mezejére lép. És naná, hogy az utóbbit választja, mert bár az ízlése és modora bőven hagy kivetnivalót maga után, az erkölcsi értékrendje, még ha néha úgy is tűnik, hogy kisiklott, tökéletesen rendben van.
Bevallom az elején féltem kicsit, hogy a második rész nem lesz méltó folytatása a Vészmadaraknak, de kár volt paráznom, mert véleményem szerint ez a kötet határozottan kiegyensúlyozottabb és igen, szerintem jobb volt, mint az előző. Egyébként, mintha most kevesebb káromkodás és mocskolódás lett volna benne, mely dózis ettől függetlenül a mimózalelkű olvasókat még totál kiütheti,  de mivel már az első részben megszerettem Miriamet, és mert igazából ott sem nagyon zavart, sőt kifejezetten élvezettel olvastam vulgáris és arcátlan megnyilvánulásait - melyek olyan természetességgel jöttek a szájára, mintha az anyatejjel szívta volna gyerekkorában magába - nem nagyon zaklatott fel a dolog.

Ami igazán tetszik ebben a sorozatban az leginkább a hangvitele, ami szerencsére maradt a régi, miközben Wendig a karakterek és a közöttük lévő kapcsolatok átformálásával továbbfejlesztette a történetet. Ráadásul azzal, hogy egy kis mágikus képességgel hintette meg Miriamot sokkal furcsábbak lettek a körülötte lévő egyébként sem hétköznapi dolgok. Örömmel fogadtam, hogy egy kicsivel többet tudhattam meg Miriam képességének kialakulásáról, annak helyéről a világban, és hogy a múltja is kezd egyre jobban kikristályosodni. Persze a gyomorforgató kegyetlen jelenetekből most is kijutott bőven, úgyhogy borzongásból és szörnyülködésből nem volt hiány, ellenben azt is el kell mondjam, hogy a könyv vége felén akaratlanul is el kellett gondolkodnom a tettes motivációján és célján, mely számos kérdést vetett fel bennem, szóval ebből a szempontból még meglepetést is okozott számomra a történet.
Egy szónak is száz a vége, imádtam ezt a könyvet. Szerettem Miriam nyers érzelmi kinyilatkoztatásait, hogy a karaktere folyamatosan fejlődött és növekedett, és hogy a történet nem is igazán arra a rejtélyre épült, hogy vajon ki lehet a gyilkos, hiszen ezt az olvasó szinte már a zsigereiben érzi, mint inkább a mi a fene folyik itt kérdésre koncentrált.

Számomra elképesztő módon bejön a sorozat alapötlete, a gyors tempója, és éles párbeszédei, Miriam különös vízióiról, melyek most egy újabb dimenzióval bővítették a történetet, már nem is beszélve. Szóval Wendig ismét nagyot alkotott, melyért óriási köszönet és őszinte rajongásom az övé.
A kérdésem már csak az, hogy a következő rész mikorra várható.
Chuck Wendig
Update: Melyet voltam oly bátor és megkérdeztem a kiadótól. De kár volt, mert az olvasókkal való kommunikációjuk sajnos segítségre szorul, mindenesetre a lényeg, hogy fogalmuk sincs róla. 

Értékelés: 5/5

Kiadó: Fumax
Sorozat: Miriam Black
Oldalszám: 324

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Victoria Aveyard: Vörös ​királynő ~ (Vörös királynő trilógia 1.)

Nincsenek megjegyzések
"Régebben azt hittem, hogy csak egy választóvonal létezik Ezüst és Vörös, gazdag és szegény, király és rabszolga között. De köztük számos olyan dolog van, amit nem értek, és ennek a közepébe csöppentem. Úgy nőttem fel, hogy azt sem tudtam, jutok-e vacsorához; most pedig egy palotában várom, hogy felfaljanak."

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni képességekkel bíró harcosok. Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni. Két testvérét már elvitték a frontra harcolni, és mivel nincs munkája így hamarosan ő következik. Azonban egy szerencsés találkozásnak hála Mare egyszer csak az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket a legjobban gyűlöl. Egy véletlen folytán pedig felfedezi, hogy vörös vére ellenére ő is különleges képességgel bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti. A lázadókkal együtt csapdát állít az Ezüstöknek, hogy átvehessék tőlük a hatalmat, de a tervük végrehajtása nem egészen úgy sül el, mint ahogyan azt elképzelték.


A műfaji sajátosságokat figyelembe véve tisztában voltam azzal, hogy nagy meglepetésekre nem számíthatok, nem is azért kezdtem bele ebbe a könyvbe, hanem, hogy a segítségével újra kedvet kapjak és visszatérjek kedvenc időtöltésemhez az olvasáshoz. Mely próbálkozásom tulajdonképpen sikerrel járt, hiszen olyan érzéseket generált bennem a történet, amit már kismilliószor átéltem - tudjátok, amikor a mókuskerékből kiszakadva (pontosabban menekülve) egy olyan különleges világba csöppensz, amiben ha engeded magad, totál el lehet veszni -, úgyhogy a kezdeti nehézségek ellenére végül is a könyv elérte célját: jó volt (újra) olvasni, és ismét nyeregbe érezni magam, és ezért köszönet jár Victoria Aveyard-nak.

Maga a történet nekem nagyon tetszett, noha semmi különleges nem volt benne. Olyan érzésem volt, mintha az írónő innen is, onnan is csippentett volna ötletet a sztorijához; a Párválasztótól kezdve az Éhezők viadaláig, sőt még némi Grisás feelinget is felfedeztem benne, szóval volt itt minden, de engem most ez egy kicsit sem zavart. Hogy miért? Azt pontosan nem tudnám elmagyarázni, talán az írónő stílusához lehet köze, amit meglehetősen élvezetesnek találtam. Vagy a könyv hangulata miatt, melynek köszönhetően csak úgy olvastatta magát az egész, a végső nagy jelenetről már nem beszélve, ami annyira akciódúsra és látványosra sikerült, hogy alig bírtam elszakadni tőle. Szóval mi tagadás volt benne valami, ami magával ragadt és elvarázsolt.
Mondjuk az is igaz, hogy az elején kissé nehezen rázódtam bele a történetbe, de miután sikerült ráhangolódnom és felvennem a könyv ritmusát, kifejezetten vártam, hogy esténként újra a kezembe vehessem. A szereplőkkel nem tudnék (vagy inkább nem akarnék) nagyon szőrős szívű lenni, bár meg kell hagyni, hogy egyikük sem nőtt túl közel a szívemhez sőt, a hősnőt néhol kifejezetten ostobának találtam, de nem pampogok miatta, mert találkoztam én már nála sokkal súlyosabb esettel is e műfajon belül. Természetesen a szerelmi szál sem volt elhanyagolandó a könyvben, amely a kezdeti riadalmam ellenére (hála az égnek) háromszögmentes volt. És bár a szereplők közötti kapcsolatok alakulása okozott némi meglepetéseket, de semmi olyan komolyat, amire tulajdonképpen ne lehetett volna számítani.Mindenesetre aki egy ütős és eredeti ya-ra vágyik az mindenképp tartsa távol magát a könyvtől, mert bizony vannak hibái, eredetinek meg aztán végképp nem nevezhető, de mivel ennek ellenére én mégis megszerettem és élvezetesnek találtam - melynek lehet, hogy egyszerűen csak a jó időben, jó helyen eset lehet a titka -, így csak ajánlani tudom azoknak, akik a fent említett könyvekhez hasonló karakterű, hangulatú (és/vagy tartalmú) olvasmányra vágynak. 

Szerencsére már a könyv folytatása is elérhető, amiről sajnos annyi rossz véleményt olvastam, hogy kissé el is ment tőle a kedvem. Ezért úgy gondoltam, hogy lehet szerencsésebb lenne, ha megvárnám a befejező kötetet és azzal együtt végezném ki a trilógiát. Merthogy – mint tudjuk - a középső, átkötő részek sajnos gyakran sokkal rosszabbul sikerülnek a többinél, és talán ha a két kötetet egymás után olvasnám, akkor sikerülne ezt a roppant fájdalmas és kellemetlen problémát minimalizálni.
Úgyhogy most várakozom.
Victoria Aveyard

Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Sorozat: Vörös királynő trilógia
Oldalszám: 422

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Áprilisi termés

1 megjegyzés
Az az igazság, ha könyvvásárlásról van szó, rám mindig lehet számítani. És azt is bizton állíthatom, ha rajtam múlna a kiadók sorsa, akkor tuti nem halnának éhen, merthogy imádok könyveket venni. Ennek a jó szokásomnak hála ebben a hónapban is sok újdonság került hozzám, szám szerint 7 darab.... És ha tudnátok, hogy mennyiről mondtam le, szem előtt tartva azt a szomorú tényt, hogy sem időm, sem kedvem nem nagyon volt mostanában olvasgatni. Amit őszintén sajnálok, mert lételemem az olvasás, de számomra is érthetetlen okok miatt egyszerűen nem kívántam semmit az elmúlt pár hétben. Inkább különböző tévésorozatokkal mulattam az időm - melyeket finoman szólva is orrba szájba nyomattam -, mivelhogy bennük találtam meg azt a szórakozást és pihentető kikapcsolódást, amit eddig a könyvek nyújtottak számomra.

De még mielőtt igazán kétségbe eshettem volna ezen szörnyű helyzet állandósulásán, próbaként kezembe vettem egy komolyabb érzelmi lenyomat nélküli, amolyan "könnyen átfolyós" YA könyvet, amely úgy tűnik megfelelőnek bizonyul e borzalmas nyavalya gyógyításában. De, hogy melyik könyvről van szó, azt egyelőre nem árulom el, mert ha minden igaz, akkor úgyis születik róla majd egy rövidke kis bejegyzés.

De visszatérve a májusi beszerzéseimhez, a fent látható kupacból csak egy könyvet sikerült elolvasnom, az pedig a Tükör, ​index, kuplung c. regény, amely - csak hogy a témánál maradjak - kissé gáz volt. Ám a mazochista énemnek hála nem adtam fel a küzdelmet, hanem végig rágtam magam rajta. Szerencsére nem volt túl hosszú és annyira fájdalmas sem, de tény, hogy teljesen mást vártam, mint amit kaptam, amiért meglehetősen rossz szájízzel csuktam be a könyvet.

Na de nem búslakodom, mert rengeteg meglehetősen ígéretes és elég régóta vágyott kötetre tettem szert. Olyanokra, mint például A fogadott lány, vagy A boldogság megkísértése, vagy a Maxim kiadó két szuper jónak tűnő újdonságára az Üdvözöljük Night Vale-ben! és a 40 ősz, a Gyorsan elhadarom és A hazugságok könyvéről már nem is beszélve.

Szóval mivel lelkesedésből nincs hiány, így májusra sok-sok olvasást tervezek, meg aztán van egy-két előrendelésem is, amit juhujuj, de nagyon várok már. Listákat pedig szokásomhoz híven továbbra sem gyártok, azt olvasok, amihez épp kedvem szottyan, illetve az e havi fiaskó ellenére is továbbra is erősen bízok a megérzéseimben.

Szóval olvasásra fel!

1 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Brandon Sanderson: Acélszív (Leszámolók 1.)

2 megjegyzés
Imádom a szuperhősökről szóló filmeket és könyveket, bár utóbbit nem volt még szerencsém sokat forgatni, képregényekkel, melyekből pedig akad bőven felhozatal ez idáig még nem próbálkoztam.  A Ködszerzet óta tudom, hogy Brandon Sanderson könyveivel nem lehet melléfogni, mert ez a pasi olyan gördülékenyen és látványosan tud írni, hogy amellett, hogy az olvasó folyamatosan úgy érzi, mintha filmvásznon nézné végig az egész sztorit, olyan logikusan és tudatosan fűzi egymásra az események sorát, hogy a végkifejletnél az ember szájából akaratlanul is kiszalad a basszus, na erre tényleg nem számítottam unalmas, de minden kétséget kizáróan mélyről jövő őszinte mondat. Ilyen felvezetés után naná, hogy örömmel és mi tagadás, óriási várakozással vetettem bele magam Sanderson ezen új, szuperhősökkel tarkított világába, melynek a végére érve ismét megállapítottam, hogy bizony megérdemelten jár neki az éljenzés és a rajongók hada.

De még mielőtt tovább fényezném ezt a tehetséges drága jóembert, a történetről is szólnék pár mondatot röviden. 

A nagy Vész eljövetele után Amerika több részre szakadt és néhány ember különleges képességekkel rendelkező lénnyé, úgynevezett Idollá változott át. Hogy hogyan és miért, és, hogy mi közük volt a Vészhez, azt senki nem tudja, a lényeg, hogy ezek az Idolok gonoszok, és egyetlen céljuk, hogy az emberek felett uralkodjanak. A történet Új-Chicagoban játszódik, ahol a leghatalmasabb Idol Acélszív vette át az uralmat. Rajta állítólag nem fog a pisztolygolyó, penge és a bomba sem, egyszerűen legyőzhetetlen. Az emberek pedig ezért rettegnek tőle, kétségbe vannak esve, káosz és éhezés uralkodik mindenhol, miközben a puszta túlélésért folyik a küzdelem. Lázadni pedig senki nem mer, csupán egyetlen kis csoport: a Leszámolók, akik eltökélték, hogy az Idolok tanulmányozása révén kiderítik a gyenge pontjukat, és módszeresen levadásszák őket. Hozzájuk csatlakozik egy fiatal srác, David Charleston, aki olyan információ birtokában van, ami új helyzetet és lehetőséget teremt a Leszámolók számára.
Ahol gonosztevők élnek, felbukkannak a hősök.
Nos, Sanderson előző regényéhez hasonlóan most is remekül szórakoztam. A könyv elején a világ és az alaphelyzet bemutatásával viszonylag gyorsan képbe kerültem. Az erőviszonyok pedig a már jól ismert – és számomra még mindig megunhatatlan - klasszikus témára, a jó és a rossz örök harcára épült, mely ellentét egyik oldalán a különleges képességeikkel (melyek a jövőbe látás, láthatatlanná válás, emberek egy kézmozdulattal való elporlasztása, meg minden más, amit el tudtok képzelni) rendelkező majdnem, ismétlem majdnem elpusztíthatatlan Idolok álltak. Míg a másik oldalon a mindenre elszánt, a Főidolokra módszeresen vadászó profi bérgyilkos csapat, a Leszámolók. Akik feladata persze sokkal nehezebb ezeknél az erős lényeknék, ám kicsit sem lehetetlen, mert mint mondtam az Idolok csak majdnem hallhatatlanok, ugyanis mindegyiküknek van egy gyenge pontja – tudjátok, mint Szupermannek a kriptonit -  amitől képesek visszaváltozni közönséges emberi lénnyé, még ha egyetlen pillanatra is, mely pillanat bőven elég arra, hogy valaki vagy valakik végezzenek velük. 
A könyv narrátora egy 18 éves fiú David, aki az apja holteste felett bosszút esküszik az őt meggyilkoló Acélszív ellen. Dávid egy nagyon szimpatikus és szerethető karakter volt számomra, meglehetősen impulzív, indulatos és meggondolatlan, mely tulajdonságok gyakran veszélybe sodorták őt és a társait, úgyhogy izgalomból és akciójelenetből ennek köszönhetően nem volt hiány a könyvben. A Leszámolók tagjai is teljesen rendben voltak, egy nagyon ütős és lelkes kis csapatott alkottak, rengeteg fegyverük és különleges kütyüjük volt, amit tisztességesen ki is használtak. Ők aztán tényleg értették a dolgukat, tökéletesen együtt tudtak dolgozni, és még élvezték is az akciókat miközben végig humoruknál voltak, szóval mi tagadás, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy ha lehetőségem adódna én is gondolkodás nélkül csatlakoznék hozzájuk. 

Az egyetlen gyenge pontja számomra a könyvnek az David zavaróan gyerekes kommunikációja és instant szerelme a csapat lánytagja iránt volt, mely jelenség gondolom annak tudható be, hogy a regény célközönsége a nálam jóval fiatalabb (tizenéves) korosztály, de ezen túl azt kell mondja, hogy mind stílusában, mind történetmesélésében, mind karakterekben újfent remek könyvet alkotott az író.
Úgyhogy összességében egy nagyon hangulatos és szórakoztató, végig feszes tempójú történetet olvashattam. Nagyon örülök, hogy belekezdtem a sorozatba, nem is értem, hogy hogyan kerülhette el eddig a figyelmemet... 
Természetesen a folytatásokra is vevő leszek.
Brandon Sanderson

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Delta Vision
Sorozat: Leszámolók trilógia
Oldalszám: 448

2 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Anne Tyler: Az ecetlány

2 megjegyzés
A huszonkilenc éves Kate tudós apjával és a kissé dilis húgával éli unalmas kis hétköznapjait. Az apja Dr. Battista amolyan igazi tudós ember: bogaras, csőlátású, és az életét is képes lenne a kutatásaiért feláldozni, szóval tipikus olyan ember, aki ha a munkájáról van szó mindenre, ismétlem mindenre képes. Úgy tűnik, hogy hatalmas áttörés előtt áll a kutatásban, mely projekt befejezéséhez mindenképp szüksége van hű laborasszisztensére Pjotr Cserbakovra, akinek a 3 évre szóló vízuma hamarosan lejár. A probléma véresen komoly: két hónap múlva ez a pótolhatatlan jóember kénytelen lesz elhagyni az országot hacsak…

… hacsak feleségül nem veszi a doki lányát és ezzel zöldkártyához nem jut. És, hogy Katának erről mi a véleménye? Az különösebben egyik férfit sem nagyon érdekli.

Imádom Shakespeare Makrancos Katáját. Kismilliószor láttam már tévében, elsősorban a Zeffirelli által rendezett 1967-es változatot – amit ha esetleg valaki elmulasztott volna megnézni, mindenképp pótolja, mert kihagyhatatlan - és színházban (legutóbb Nagy Ervin közreműködésével, ami ahhh..., szintén fantasztikusan jó volt), szóval mi tagadás, odavagyok ezért a műért na. Ennek is volt köszönhető, hogy olvasás közben egy-egy jelenetnél olyan képek, de legfőképp érzések törtek fel belőlem, amik már ismerősek voltak számomra, melyeket korábban már láttam, átéltem és baromira élveztem, úgyhogy ennek fényében tulajdonképpen jót szórakoztam a könyvön, de volt egy két dolog, ami miatt a végén mégis kissé rossz szájízzel csuktam be a kötetet.

Shakespeare Katájának karcossága, szókimondó természete nemcsak veleszületett tulajdonság, hanem a környezetében élők viselkedésének következménye is, mely lehetőséget Tyler maradéktalanul ki is szeretett volna aknázni. Erre a témára építve próbált valami egészen újat alkotni, nevezetesen Kata családját és a velük való kapcsolatát bemutatni, miközben az eredeti történethez is hű akart maradni. És ez nagyon jó ötlet volt a részéről, hiszen Kata oldaláról még tényleg nem hallhattuk a történetet, de karakterének ábrázolása valahogy mégsem úgy sikerült, ahogyan azt anno Shakespeare megálmodta. Ebben a verzióban Katát inkább józannak és praktikusnak, meg talán egy kicsit flegmának találtam, mintsem vehemensnek, zsémbesnek és dacosnak. És hogy ez most jó vagy nem, azt mindenki döntse el majd maga, számomra hiányzott lényéből a makrancosság, a kezelhetetlenség és az a bizonyos vadság, ami tulajdonképpen - amellett, hogy az eredeti történet ízét és zamatát adta - minden baj okozója is volt.
Tetszett, ahogyan Tyler Pjotr és Kata történetét a mai modern környezetbe helyezte, ám a szereplők közötti harc, Kata provokálása és megszelídítésének folyamata nagy szívfájdalmamra az eredetihez képest meglehetősen felhígult, előbbi tán egyáltalán nem is volt. Azok a részek, melyek az eredeti műben Kata megzabolázásáról szóltak teljesen kimaradtak, mivelhogy Pjotrnak Petruchioval ellentétben nem volt kit megzaboláznia. És ha már Pjotrnál tartunk, merev és zárkózott karaktere sajnos nem került közel a szívemhez, ez a keleti habitus és életérzés nekem nem jött be. Kate önző apjától pedig - aki a saját érdekeit mindig a lányai elé helyezte - sokszor ökölbe szorult a kezem és nem győztem csodálkozni azon, hogy Kata hogyan is tűrhette mindezt szó nélkül. Ugyanígy értetlenül állok, az előtt a dolog előtt is, hogy végül is Katát mi vette rá a házasságra, merthogy nem a szerelem az biztos. Mondjuk az epilógusból megtudhatjuk ugyan, hogy ezek ketten milyen boldogan élnek - gondolom míg meg nem halnak -, de hogy ez a fene nagy szerelem és összhang mikor és hogyan alakult ki közöttük, arról már nem szólt a fáma.

De Kate döntéséhez még pár gondolat erejéig visszatérve: két lehetőség is felmerült olvasás közben a fejemben. Az egyik, hogy talán azért ment férjhez Pjotrhoz, mert úgy gondolta, hogy csak így szakadhat ki az apja által elvárt szerepkörbőrből. Ami ha így lenne, akkor azt kell mondjam, hogy elég butácska a szentem, hiszen ezt sokkal egyszerűbb módon is megtehette volna: fogja a kis motyóját és szépen elköltözik. A másik lehetőség, hogy talán így - feláldozva önmagát - akar az apjának segíteni, mely esetben pedig úgy vélem, hogy ez a makrancos Kata nemhogy nem makrancos, hanem egy erőtlen, magáért kiállni képtelen szerencsétlen teremtés. 

Szóval, mint látjátok jócskán voltak problémáim a könyvvel, nem tagadom, mint ahogyan azt sem, hogy voltak olyan részei is melyeken rendkívül jól szórakoztam. Tyler roppant szellemes és vicces formában alkotta újra Kata történetét, melynek a végét ugyan nagyon leegyszerűsítette, de a mű rajongói számára még így is azt kell mondjam, hogy megéri elolvasni.

– Van egy mondás odahaza: „Kedves ember olyan, mint üres kalória: édes, de nem táplál.”
Ez érdekes, gondolta Kate.
– Nos, nálunk pedig van egy mondás arról, hogy több legyet foghatsz mézzel, mint ecettel.
Anne Tyler

Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Kossuth
Sorozat: SHAKESPEARE ÚJRA
Oldalszám: 256

2 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Emma Healey: Elizabeth eltűnt

Nincsenek megjegyzések
Kissé depresszív volt számomra ez a könyv, és nem a témája miatt, bár természetesen az is hozzájárult ehhez az érzéshez, hanem a főszereplő idős hölgy miatt, akinek a betegségéről olvasva végig az járt a fejemben, hogy istenem! Mi lesz velem, ha én is ilyen feledékeny, ész és értelem nélküli állapotba kerülök majd öreg koromban.

„Miről is beszéltem? Nem emlékszem. Volt valami. Valami… valami… valami… Nem emlékszem. Elizabeth eltűnt.”

A könyv egy roppan feledékeny nyolcvankét éves Maud nevű nőről szól, aki azon kívül, hogy mindent, de tényleg mindent elfelejt, csak egy dologban biztos, hogy a legjobb barátnője Elizabeth eltűnt. Maud fokozatosan veszíti el emlékezetét és kapcsolatát a külvilággal, ezért segítségül olyan papírcetlikkel veszi körül magát, amikre különböző utasításokat és tilalmakat ír emlékeztetőül, de sajnos a fokozódó betegsége miatt ahogy elolvassa őket, pár másodperccel később már el is felejti mindegyiket. Néha azt is elfelejti, hogy hol lakik, és ha teát főz magának akkor azt, hogy azt meg is kellene innia. A boltban nem tudja, hogy mit akart vásárolni és vannak helyzetek, amikor nem érti, hogy hogyan is került ő oda. Egyetlen stabil pont az életében a lánya, az unokája és a legjobb barátnője Elizabeth, akinek - ha a jegyzeteinek hinni lehet - nyoma veszett.

Valószínűleg a barátnője kertjében talált régi púderkompakt rozsdás teteje volt az elindítója mindennek, amely emlékei szerint a hetven évvel ezelőtt szintén nyomtalanul eltűnt nővéréé volt. Ennek az apró tárgynak a hatására elevenednek meg előtte a régmúlt emlékei, melyek aztán a jelen eseményeivel egyre jobban összemosódnak elméjében. Ezek az emlékfoszlányok a II. világháború utáni időszakba nyúlnak vissza, amit Maud még ennyi év után is pontosan fel tud idézni magában. Az érzés pedig, hogy valakit elveszített - akkor a nővérét, most pedig Elizabethet - sehogy sem hagyja nyugodni.

A történet két idősíkon játszódik. A múltban történt eseményeknél – melyek sokkal színesebbek, részletesebbek és érzékibbek voltak, mint a jelen történései - a II. világháború utáni időbe repülünk vissza, melyet nagy örömmel fogadtam, mivel rendkívül szeretem a világháború előtt, közben és után játszódó történeteket. Egyrészt azért, mert roppant egyedi és különleges hangulatot tudnak árasztani magukból, másrészt pedig mert a segítségükkel mindig egy kicsivel többet tudhatok meg erről az időszakról, és ez most sem történt másképp.
Amikor Maud nővére Sukey eltűnt, káosz és zűrzavar uralkodott a háború utáni Londonban. Sukey nemrég ment férjhez Frankhez, aki elég iszákos és megbízhatatlan embernek bizonyult, a feketepiacon az élelmiszerjegyekre kapható dolgok árulásával kereste a kenyere nagy részét. Először úgy gondoltam, hogy biztos neki lehetett valami köze a felesége eltűnéséhez, de aztán ott volt az a fura srác is Dougles, aki a család albérlője volt és minden jel szerint többet tudott, mint amit elárult. És arra a bolond nőre is erősen gyanakodtam, aki állandóan ott ólálkodott az utcában, de hogy pontosan kinek a keze volt Sukey eltűnésének hátterében arra csak a könyv végén derült fényt.

Sajnos a jelenben játszódó epizódok annyira nem fogtak meg maguknak, annál is inkább mivel ennél az idősíknál Maud elég megbízhatatlan narrátornak bizonyult, és ez miatt inkább kissé idegesítőnek mintsem izgalmasnak éreztem az Elizabeth utáni nyomozást. Muszáj azonban megemlítenem, hogy ezeknél a részeknél a szerző olyan érzékletesen és megindítóan tudta ábrázolni Maud gondolatait, leépülésének és bizonytalanságának folyamatát, hogy teljesen a hatása alá kerültem, végig szívszorító volt olvasni róla.

Összességében tetszett a történetet és nagyon élvezetes volt nyomon követni, ahogy a régmúlt eseményei szép lassan a felszínre kerültek. Maud emlékképei olyanok voltak akár egy kirakós játék apró darabkái, melyekből minél többet ismertünk meg, annál közelebb kerültünk Sukey eltűnésének megoldásához. És bár az elején a történet kissé lassan indult, mégis azt kell mondjam, hogy a végére már rendkívül nehezen eresztett. 
Emma Healey
Azt olvastam valahol, hogy az írónőt a nagymamája demenciája inspirálta a történet megírásában, és hogy ez az első regénye, amely szerintem nagyon egyedire és nagyszerűre sikerült - a lélektani regények kedvelői számára csak ajánlani tudok.  

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Cartaphilus
Sorozat: -
Oldalszám: 304

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Fiona Gibson: Anya randizni kezd

Nincsenek megjegyzések
Ahogy megláttam ezt a gyönyörű könyvet az új megjelenések között rögtön úgy éreztem, hogy nekem bizony ezt mindenképp olvasnom kell. És nem csak a csodás borítója miatt, ami meg kell hagyni tényleg elég figyelemfelkeltőre sikeredett, hanem mert olyan rég olvastam már egy igazán jó chik litet (anyáról lévén szó mom litet), hogy már el is felejtettem, hogy mennyire élveztem anno ezeket a könyveket.
A történet központi karaktere Alice, egy egyedülálló anya, aki a két tizenéves fiát egyedül neveli. Körülbelül hat éve vált el a férjétől, főállásban iskolatitkárként dolgozik és munka után buzgón ügyködik habcsókvállalkozásának beindításán. És ó anyám, azok a habcsókok! Eperből, pisztáciás rózsavízből meg apró, sósvajkaramella-szilánkokból készítette őket, és olyan sűrűn és részletesen esett róluk szó a könyvben, hogy szinte éreztem az édes illatukat és ízüket a számban, úgyhogy ennek örömére muszáj volt meglátogatnom egy cukrászdát. De visszatérve Alice-hoz egy katasztrofálisan elsült randi után a három barátnője úgy gondolja, hogy besegítenek neki kicsit a pasizásban. Elhatározzák, hogy mindegyikük kiválaszt az ismeretségi köréből egy-egy figyelemre méltó, független férfit, Alice-nak pedig csak annyi lesz a dolga, hogy mindhármukkal randizik egyet. Három férfi, három vakrandi, a felvetés izgalmas, és igen egyszerű, de mint tudjuk az élet útjai kifürkészhetetlenek – jézusom, hogy ez milyen közhelyesen hangzott.


Élveztem a történetet Alcie szemszögéből olvasni és Alice-t magát is nagyon szerettem. Végre egy olyan hősnővel találkoztam ebben a műfajban, aki nem idegesítően kétbalkezes vagy természetellenesen kedves és tökéletes, hanem egy átlagos édesanya, ugyanolyan mint én, vagy bárki más. Arról már nem is beszélve, hogy néhány jelenetnél, mintha csak magunkat láttam volna a gyerekeimmel. Úgyhogy irtó szimpatikus karakternek találtam Alice-t, egy olyan meleg szívű és vidámsággal teli nőnek, akit érzékeny és rendkívül szeretetteljes kapcsolat fűz a fiaihoz, akik felé a kommunikációs nehézségeket ügyesen áthidalva rengeteg türelemmel és megértéssel tudott fordulni - tényleg, le a kalappal előtte. Persze ő is, mint az anyukák többsége túl sokat aggódott, hol a két fia miatt parázott, hol azért, hogy van e elég étel a fagyasztóban, hol pedig azért, hogy a habcsók biznisznél minden patentül működjön, melyek miatt persze egy szusszanásnyi ideje sem maradt arra, hogy kicsit kikapcsolódjon és randizni járjon, urambocsá, bárminemű spontaneitást vigyen az életébe. Alighanem azért, mert a fiúk mellett eltöltött magányos évek során megtanulta, hogy az életük legapróbb részletein is szorosan rajta kell tartania a kezét.
Na de szerencséjére ott volt neki a három barátnője, akik gondoskodtak arról, hogy kimozdítsák őt beszűkült kis világából és felpezsdítsék kicsit a magánéletét. Ingrid, Kirsty és Vivi hatalmasok voltak. Mindegyiküknek megvolt a saját problémája és története, melyekbe pár mondat erejéig bepillantást is nyerhettünk, de ezek a részek nem voltak jelentősek, épp csak arra voltak jók, hogy tudjuk mi újság velük. Az ő szerepük és feladatuk a történetben a pasik kiválasztása volt és hogy drukkoljanak a barátnőjüknek, hogy mihamarabb rátaláljon a szerelem.

És ha már a férfiaknál tartunk, a három szerencsés kiválasztott nagyon különböző személyiség volt. Az egyikük túl sok, a másikuk túl kevés, a harmadik pedig, ááá, azt inkább hagyjuk. Azon tényleg csak nevetni tudtam. A lényeg, hogy tulajdonképpen mindegyikük olyan különleges volt, hogy az egyéniségük kellemesen megfűszerezte a történetet.

Összességében borzasztóan élveztem a könyv olvasását, könnyed humorát és szellemes karaktereit. Az írónő rendkívül szórakoztató módon ábrázolta Alice randijait és bimbózó szerelmi kapcsolatát. Olyan finoman és szépen tárta fel a gyermekeivel, az édesanyjával és a barátaival való néha kicsit nehézkes, de mindenképp szeretetteljes viszonyát, hogy azt öröm volt olvasni. A történet könnyed volt, vicces és szívmelengető, és még a valóságtól sem éreztem túlzottan elrugaszkodottnak és bár igaz, hogy csak a felszínt kapargatva, de súlyos témákat is érintett.  

Egyetlen problémám a végső nagy jelenet hiánya volt. Olyan furcsán-kurtán lett vége az egésznek, mintha lemaradt volna az utolsó fejezet. Őszintén szólva nem rajongok az olyan befejezésekért, ahol a szerző az olvasó fantáziájára hagyatkozik. Mondjuk egy thrillernél könnyebben lenyelem ezt a keserű pirulát, de ennél a műfajnál kifejezetten bosszantónak és zavarónak találom. 
Ettől eltekintve nagyszerű szórakozást nyújtott számomra a könyv, bízom benne, hogy az írónő további műveit is elhozza majd nekünk a kiadó.
Fiona Gibson
Értékelés 4/5

Kiadó: Lettero
Sorozat: -
Oldalszám: 400

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Könyvespolcra velük!

2 megjegyzés
Az előző blogomon volt egy olyan rovatom, melyben azokat a könyveket szedtem egy csokorba, amiket szívesen vettem, néztem, forgattam és olvastam volna... persze ha az időm, és a pénztárcám mindezt engedte volna. Mivel azonban a vágyakozás nem kerül sokba és továbbra is leküzdhetetlen vágyat érzek arra vonatkozóan, hogy ezeket a számomra oly erősen áhított köteteket másokkal is megoszthassam - nem, véletlenül sem azért, hogy bárki mást is bűnbe vigyek - úgy gondoltam, hogy továbbra is folytatom eme nyálcsorgató jó szokásom, melynek eredménye íme, e rövid lista.

Persze biztos vagyok benne, hogy ahogy kiteszem a posztot másnapra legalább két, ha nem több olyan új könyv lát majd napvilágot, amit mindenképp olvasni szeretnék, de hát ugye vannak dolgok, amik elől nincs menekvés (és ezt Murphynél szerintem senki nem tudja jobban).

Szóval az első könyv, amitől örömömben sikíthatnékom támadt az Jessie Burton Múzsa c. kötete volt. Emlékszem, hogy  A babaház úrnője anno micsoda maradandó élményt nyújtott számomra az erős és átható atmoszférájával, úgyhogy valami hasonló élményre számítok itt is, remélem az írónő nem okoz majd nekem csalódást.

Jessie Burton: Múzsa
London, 1967. A trinidadi Odelle állást kap az előkelő Skelton galériában. Egy nap felbukkan a varázslatos tehetségű spanyol festő, Isaac Robles egy addig ismeretlen korai műve, amit a galéria kiállításon akar bemutatni. Odelle-nek feltűnik, milyen különös hatást gyakorol a kép főnökére és pártfogójára, Marjorie Quickre, és a lányban gyanú ébred: miféle titkok rejlenek a festmény múltjában?
Spanyolország, 1930-as évek. Robles, a festő és a húga megismerkedik egy Londonból érkezett műkereskedővel és vonzó lányával, Olive-val. A kereskedőt elbűvöli Robles első képe, ám mielőtt felkarolhatná az ifjú tehetséget, kirobban a spanyol polgárháború…
Mi köti össze ezt a két eseményt, amelyet több mint harminc év választ el?
Kiadó: Libri,    Várható megjelenés: 2017. április 18.

A következő kiszemeltem egy humoros és ironikus női regény, melynek főszereplője velem egykorú... És hát mikor máskor is olvashatnék egy ilyen könyvet, ha nem most.

Dorthe Nors: Tükör, ​index, kuplung
A Tükör, index, kuplung korunk középkorú, magányos szinglijének bibliája. Annak a nőnek a története, aki 40 évesen meg akar tanulni vezetni, de nem tud sebességet váltani, nem érzékeli a holtteret és folyton elszédül. Annak a középkorú nőknek az egyszerre humoros, (ön)ironikus története, aki úgy érzi, láthatatlanná vált, eltévedt a nagyvárosban, nem tudja honnan jött, hová tart.

„Anélkül, hogy létezett volna szingli-kultúra, azért szinglik Ballingban is voltak. De nem csináltak belőle akkora felhajtást, Sonja is kibékülne a régi módival, mert a szingli-kultúránál semmi sem lehet idegesítőbb. Ezeket a hordákat különféle manőverekkel kilóra eladják, mint a vágómarhát. A szinglik ki-be járkálnak az éttermek ajtaján és fejükben hemzsegnek az online társközvetítők. Mindig egyedül, mindig éppen két szexuális kapcsolat között csörtetnek valahová, és vásárlás-központú beszámolóikkal azt hirdetik, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy maga is fogyasztható legyen.”
Kiadó: Park,  Várható megjelenés: nincs róla infóm

Természetesen nem maradhat ki a listából egy jó kis romantikus léleksimogató sem. Madeline Hunter neve számomra eddig ismeretlen volt, holott már több történelmi románca is jelent meg nálunk. Mindenesetre a fülszöveg alapján mindenképp kíváncsi lettem erre a könyvére.

Madeline Hunter: Lady ​Cassandra meghódítása
Lady ​Cassandra Vernham amilyen szép, legalább olyan makacs is. Fittyet hány a társadalmi elvárásokra. Szabados életmódjáért azonban nagy árat kell fizetnie: a családja elhidegül tőle, és megannyi pletyka kap szárnyra nem éppen szűzi erényeit illetően. Anyagi nehézségeit a Fairbourne Aukciósház legutóbbi árverése egy időre valamelyest enyhíti ugyan, de a legmagasabb áron elkelő ékszeréért az új tulajdonos, a meglehetősen jóképű és kicsapongó életet élő, ám rendkívül eszes férfi hírében álló Lord Ambury egy pennyt sem fizet. És erre meglehetősen jó oka van: azt gyanítja ugyanis, hogy az ékszert valaki eltulajdonította a családjától – talán éppen maga Cassandra. A férfi elhatározza, hogy nyomozásba kezd a gyönyörű fülbevaló eredetét illetően. Lady Vernhammel számtalanszor keresztezi egymást az útjuk, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a legkevésbé sem közömbösek egymás iránt. Csakhogy mindketten mást akarnak: Cassandra a pénzét, Lord Ambury pedig az igazságot. Egy váratlan fordulatot követően végül mégis kénytelenek lesznek egymást segítve küzdeni, és még csak nem is sejthetik, hogy a múltról, a családjukról és az érzéseikről mennyi titokra derül fény.
Kiadó: General Press,    Várható megjelenés: 2017. április 10.

Aztán, hogy a thrillereket sem hanyagoljam el - mert ha nem vettétek volna észre, egyre nagyobb teret engedek nekik is az olvasmányaim között -, hamarosan érkezik Paula Hawkins  újabb regénye, melyet remélem, hogy nem hájpolnak agyon úgy, mint azt a A Lány a vonaton-nal tették, mert szerintem pont ez lehetett az oka, hogy sokaknak csalódást okozott a könyv.
  
Paula Hawkins: A ​víz mélyén
A ​várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg – és hoz felszínre.
Az utolsó áldozat árván maradt, tizenöt éves lányának szembe kell néznie azzal, hogy félelmetes nagynénje lett a gondviselője, aki most kényszeredetten tér vissza oda, ahonnan annak idején elmenekült, és ahová szíve szerint soha nem tette volna be újra a lábát. A folyóparti ház eresztékei éjjelente hangosabban nyikorognak, a fal tövében susogó víz kísérteties neszekkel tölti meg az egyébként zavartalan csendet.
Kiadó: XXI. Század,    Várható megjelenés: 2017. május 2.

És van itt egy másik ugyancsak nagyon izgalmasnak ígérkező pszicho-thriller, amire szintén irtó kíváncsi vagyok.

Rena Olsen: Egy ​szót se szólj!
Rena Olsen nagysikerű pszichológiai thrillerében, melyet a BookPage a 2016-os év regényének jelölt mystery kategóriában, egy fiatal nőnek szembe kell néznie a kétségbeejtő kérdéssel: mi van, ha mindaz, amit életében normálisnak és igaznak gondolt – nem volt az?
Clara Lawsont egy pillanat alatt szakítják ki megszokott életéből, fegyveresek rohanják le az otthonát, ahol férjével lakik. Az utolsó, amit – miközben elhurcolják – férje szájából hallhat: ne mondj nekik semmit!
A fiatal írónő első regénye, mely a nemzetközi gyermekkereskedelem és a prostitúció világát mutatja be, pontosan olyan dühös kiáltás a nők alávetettsége ellen, mint A lány a vonaton vagy Fiona Barton Az özvegy című regénye.
Letehetetlen, rabul ejtő thriller, egy ismeretlen és fékezhetetlenül vad világból.
Kiadó: XXI. Század,    Várható megjelenés: 2017. április 13.

Végezetül pedig utoljára hagytam a legjobbat, egy olyan horrorisztikus sorozatnak a második kötetét, ami hát finoman szólva sem az érzékeny lelkű olvasókat célozza meg. Nekem az első rész nagyon bejött, úgyhogy izgatottan várom a folytatás.

Chuck Wendig: Halálmadarak
_Miriam Black tudja, hogyan fognak meghalni.
Csak azt nem tudja, ki öli meg őket._
Egyszerűen nem mennek jól a dolgok: Miriam és Louis kapcsolata ugyanúgy ki van téve a nő hangulatváltozásainak, mint minden más az életében. Miriam igyekszik. Tényleg. De ez az egész „letelepedés-dolog” egyszerűen nem neki való.
Próbálja kordában tartani médiumi képességét – azt, hogy egy puszta érintéstől is látja, mikor és hogyan fog valaki meghalni – de még ez is rossz érzéssel tölti el. Mintha egy tornádót akarna bezárni egy apró palackba. Csak idő kérdése, mikor fog kitörni a mindent elsöprő vihar.
Amikor egy ártatlan megbízás egy lányiskolába szólítja, véletlenül egy kegyetlen, jövőbeli sorozatgyilkos nyomára bukkan. Már nem csak rengeteg lány élete múlik rajta: a vadászból is hamar préda lesz. 
Kiadó: Fumax,    Várható megjelenés: 2017. április 21.


2 megjegyzés :

Megjegyzés küldése