Santa Montefiore: A ház a tengernél

2 megjegyzés
Időben az 1960-as évek Toszkánájában járunk, ahol egy fiatal lány, Floriana - aki ekkor még csak tíz éves - szerelmes lesz egy gazdag fiúba, Dantéba, akit évekkel később szintén rabul ejt a lány szépsége és különleges személyisége. Ám a fiú apja hallani sem akar arról, hogy a fia egy szegény lányt vegyen feleségül, és mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így is maradjon.

Több évtizeddel később, és több száz kilométernyire onnan, az angliai Devonban, egy festői szépségű, régi kis kastélyszállóra nehéz idők járnak. A tulajdonosa Marina, teljesen kétségbe van esve a szálló nehéz anyagi helyzete miatt és mindenre képes lenne, hogy ne veszítse el ezt a számára oly értékes és kedves helyet. Sajnos a mostohalánya, Clementine felől áradó elutasító és undok viselkedés - amely annak köszönhető, hogy a mai napig nem tudta megbocsátani neki, hogy elszakította a szüleit egymástól -, nagyban megnehezíti a mindennapjait. Ráadásul amiért a család szűkös anyagi körülményei arra kényszerítették Clementine-t, hogy visszatérjen Indiából és egy unalmas irodában tengesse mindennapjait, csak még jobban utálta és kitartó duzzogással büntette szegényt Marinat.

Marina figyelmét azonban most elsősorban nem a mostohalánya körülötti problémák, hanem a szálloda sorsa kötötte le. Úgy remélte, hogy az utolsó reménye a túlélésre egy olyan művész alkalmazása lenne, aki reményei szerint csőstül vonzaná oda a vendégeket. Úgyhogy a nyári szezonra fel is fogadott egy bentlakó festőművészt, aki festegetni tanítja a vendégeket. Ám ez a jóképű és titokzatos argentin pasi, akire egyébként Clementine rögtön szemet is vetett minden jel szerint valamilyen céllal jött a szállóba és rejteget valamit Marina elöl.

Lehet, sőt biztos, hogy a kisebbséghez fogok tartozni ezzel a véleménnyel, de engem ez a könyv nem söpört le a lábamról. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor végre befejeztem, mert olyan lassan haladtam vele, hogy már olybá tűnt, hogy soha nem fogok a végére érni. Pedig biz’ isten nem volt rossz, minden adott volt, hogy emlékezetes maradjon a számomra; a szerző jól, sőt mi több, nagyon szépen írt, a történet hihető volt rejtélyes és emberi érzésekkel teli, a karakterek érdekesek voltak és fejlődőképesek - főleg Clementine, akit a végére már egész megkedveltem -, ráadásul még klisékkel és túlírt részekkel sem találkoztam benne és mégis. Egyszerűen nem tudtam együtt szárnyalni a történettel, képtelen voltam elkapni az egésznek a hangulatát, pedig basszus, még azt sem mondhatom, hogy nem volt hangulatos, hiszen a Toszkánában játszódó részek annyira szuggesztívek voltak, de még az angliaiak is csakúgy árasztották magukból a hely különleges atmoszféráját, hogy tényleg egy szavam nem lehet panaszra. És hogy még tovább tetézzem a dolgot, a szerző a legnépszerűbb és egyben a kedvenc írói eszközömet a kettős idősíkon való elbeszélést használta, amit én roppant mód szeretek, de most még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. 
Szóval rengeteg pozitívuma van a könyvnek, mely mellett a negatívumokon törve a fejem csak pislogok, mert azon kívül, hogy kissé lassúnak és hosszúnak éreztem az egészet, no meg, hogy rendkívül bosszantónak találtam – ó, de még mennyire -, hogy ennek a szegény Florianának mindenki csak be akart tenni, semmi más nem jut az szembe. Őszintén szólva a fülszöveg és az oldalszám alapján én valami Kate Morton kaliberű nagyívű családregényre számítottam, és bár határozottan éreztem az ez irányú törekvést az írónő részéről, valahogy mégsem azt kaptam, amit vártam. Voltak részek, melyek cselekménye teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd egyszer csak elengedett, és érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Melynek oka talán az lehet, hogy olyan mellékszereplők is voltak a könyvben, akiknek a sorsa és annak dinamikája nem igazán kötötte le a figyelmemet. Számomra valahogy olyan színtelennek tűnt az egész, hiányzott belőle az a bizonyos megfoghatatlan finomság, lendület és apró varázslat, ami tudjátok, olvasás közben észrevétlenül körülöleli és simogatja az ember lelkét.
Szóval összességében kissé csalódott vagyok, mert a rengeteg pozitív értékelés alapján, én nem pont ilyenre számítottam, no de nem kesergek vagy akár bosszankodom ez miatt, mert ki tudja, lehet, hogy az írónő következő regénye ettől függetlenül még okozhat meglepetéseket.
Santa Montefiore

Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Művelt Nép
Sorozat:-
Oldalszám: 622

2 megjegyzés :

  1. Én is mostanában fejeztem be a regényt. Nekem tudod mire hasonlított? Elizabeth Adler regények keverékére. Egyébként szeretem a múlt-jelen kombinációt, csak valahogy nem tudtam ettől a ténytől elvonatkoztatni, hogy ezt a sémát és hasonló alapanyagot már olvastam valahol. A bejegyzésed elején az 1690-es évek elírásra kerültek. ;) Jó volt olvasni a bejegyzést, hasonlóan gondolkodunk a regényről.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem ismerem Elizabeth Adler regényeit, még nem olvastam tőle, de tudom, hogy melyek azok, mert mindig megakad rajtuk a szép borítójuk miatt a szemem. És tök jó, hogy hasonlóan vélekedünk a könyvről – ez már nem az első eset :) -, szerintem is minden megvolt benne ahhoz, hogy jó legyen, de nálam valahogy mégsem működött.:)

      Nagyon örülök, hogy benéztél, és az évszámot is köszi.:)

      Törlés