Ian McGuire: Északi ​vizeken

Nincsenek megjegyzések
Óriási meglepetés volt számomra ez a könyv. Nem is tudom, hogy mikor olvastam utoljára olyan regényt, melynek minden, ismétlem minden oldala ennyire a fotelhez szegezett volna. Hihetetlenül erős atmoszférájú, mozgalmas és feszes írás volt Ian McGuire első regénye, mely tartalmát tekintve, mi tagadás, kissé távol áll tőlem, ám mint az kiderült - immár sokadjára -, megéri az általunk megszokott műfajok sorából néha kicsit kilépni és másba is belekóstolni, mert ilyen emlékezetes gyöngyszemre bukkanhat az ember, mit amilyen ez is volt.

A regény egy 1859-ben játszódó bálnavadász expedíciónak a történetét írja le, melyet a kezdetektől fogva baljós jelek kísérnek. Főszereplőnk Patrick Sumner a brit hadsereg sebésze, akit miután a hadseregből dicstelenül menesztettek, erre a sarkvidékre induló bálnavadászhajóra szegődik el hajóorvosnak. A fizetsége igen kicsi, de zűrös múltja miatt nem sok lehetősége van válogatni. Nem túl megnyugtató hír, hogy a hajó kapitánya egy olyan ember, aki korábban már vesztett el egy ugyanilyen hajót, a legénységet pedig kivétel nélkül mind durva és iskolázatlan férfiak alkotják. A legmegátalkodottabb közülük egy bizonyos Henry Drax nevű fickó, akinek azon kívül, hogy erkölcsi értéke egyenlő a nullával, undorító szexuális hajlamai vannak és már a könyv első pár oldalán kiderül, hogy élvezetből szeret gyilkolni.

Amikor a Volunteer már messze kihajózott a nyílt tengerre, felfedezik, hogy az egyik fiatal hajósinast brutálisan meggyilkolták. Sumnernek pedig mint hajóorvosnak, és mint legnormálisabb embernek a hajón, muszáj tennie valamit az ügy érdekében, de senki sem támogatja és segíti ebben igazán. Aztán a hajó viharba keveredik és innentől kezdve már a kutyát sem érdekli, hogy a gyilkos elnyeri-e méltó büntetését vagy sem, mert mindenki a saját élete miatt aggódik leginkább. Ám egyikük sem sejti, hogy mindez csak a kezdete annak a szörnyű és embert próbáló utazásnak, ami előttük áll.


Fú, hát szó se róla, meglehetősen brutális, erőszakos és könyörtelen az a világ, amit az író elénk fest. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy mindezt én el is hiszem neki, mert totál elképzelhetőnek tartom, hogy ezek a dolgok a valóságban is simán megtörténhettek abban az időben.
A legénység egész mocskos bagázsában Sumner volt a kakukktojás. Ő egy igazi túlélő volt, és az egyetlen olyan ember, akinek a lelkiismerete nem engedte, hogy szemet hunyjon a gyilkosság felett. Igazából az összes szereplő közül ő volt a legpozitívabb és legegyenesebb ember a történetben. Persze neki is voltak hibái - az ópiumfüggősége és a kétes múltja a hadseregben -, de még így is erkölcsileg toronymagasan a többiek felett állt. Érdekes karakter volt ő számomra, furcsa érzések kavarogtam bennem vele kapcsolatban. Nem vagyok biztos abban, hogy csodáltam őt (na jó, talán egy kicsit lehet, hogy mégis), hiszen ahogy egyre jobban megismertem inkább valamiféle sajnálat alakult ki bennem iránta, de mindenképp becsültem a másokért tett erőfeszítései miatt. 

A könyv egyébként bővelkedik olyan leírásokban, melyek olvasása közben sokszor a szívemhez kaptam - gondolok itt a bálna, fóka és jegesmedve vadászat rémes jeleneteire. Borzalmas volt olvasni ezeknek az állatoknak a legyilkolásáról és kínzásáról, mely ezeknek a primitív embereknek akkoriban csak szórakoztató sportnak számított. Mindennek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy ezzel együtt is élveztem a könyvet, mert pont ezek miatt a nyers és kegyetlen jelenetek miatt éreztem hitelesnek az egészet. Meg aztán a fülszövegben olvasottak alapján, számítottam is erre, úgyhogy bár voltak részek, melyeket kényelmetlen volt olvasnom, mégsem éreztem egyiket sem erőltetettnek, túlzónak, vagy akár egy kicsit is hatásvadásznak.
A kötet hangulata remek volt és teljesen elvarázsolt. Olvasás közben A visszatérő c. film (tudjátok, amiben Leonardo DiCaprio küzd a vadonban) jutott az eszembe, ami szintén a természet és az ember közötti örökös versenyről és a legyőzhetetlen élni akarásról szólt. Merthogy igen, ennek a könyvnek is ez a legfőbb mondandója, meg hogy milyen gyalázatosan mocskosok is tudunk lenni mi emberek - no meg itt is volt egy gyilkos szál, ami minden szereplő életére kihatással volt. Szóval sok a hasonlóság a kettő között, na.

Magát a sarkvidéki helyszínt, a csontig hatoló hideget és a sivár jégtáblák kietlen világát, az írónak hála simán magam elé tudtam képzelni. A kilátástalansággal és az esélytelenséggel dacoló főszereplő lelki vívódását pedig tényleg át tudtam érezni. Hihetetlenül jól mutatta be a szerző a civilizáció és a barbárság között húzódó vékony határvonalat azzal, hogy mi mindenre vagyunk képesek az életben maradásért.  
A kérdés már csak az, hogy mindeközben emberek is tudunk-e maradni.

Ian McGuire regénye szerintem egy nagyszerű könyv. Jogosan választotta be 2016-ban a The New York Times az év legjobb 10 könyve közé.
Ian McGuire
Hogy kiknek ajánlom? 
Azoknak, akik kedvelik a krimielemekkel dúsított durva kalandregényeket. A viharokról, hajótörésről és éhezésről szóló sötét történeteket. Nekik biztos telitalálat lesz ez a kötet.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Európa
Eredeti cím: The North Water
Oldalszám: 344

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése